A SZENT EGYSZERŰSÉG: PLANÁSZ SZENT MIKLÓS

(Ο Άγιος Νικόλαος Πλανάς)

1851-1932

„Ismerek Athénben egy papot: nincsen nála alázatosabb a papok közt, és nincs nálánál egyszerűbb az emberek között” – jegyezte fel a neves író, Alexandrosz Papadiamandisz. Akiről beszél, egy egyszerű athéni papocska: kisnövésű, egyszerű lélek, foltos csuhában jár, gyalog szalad egyik templomától a másikig – merthogy két egyházközséget is ellát, és nincsen nála soha pénz, mivel mindent odaad, elosztogat a nép közt. Nikólaosz Planász atyának hívják, Náxosz szigetéről való; az olvasással nem egykönnyen boldogul, és beszédmodorán is érezni az iskolázottság hiányát. Özvegyember. Huszonnyolc esztendősen házasodott meg, azonmód diakónussá is szentelték, öt évvel később pedig pappá; miután felesége meghalt, egyetlen gyermeküket a nagynéni gondjaira bízta. Egész álló nap lót-fut, temet, keresztel, betegekhez rohan. Legtöbbször vele tart kántora is, az iszákos Mihálisz. Idejének nagy részét azonban a templomban tölti. Egyszer megkérdezték tőle, mit csinál annyi ideig odabent. „Te kereskedő vagy, nem igaz? Ha kinyitod a boltodat, nem ülsz-e egész nap odabent? Ugyanígy vagyok én a templommal” – felelte.

Másszor az egyházközség tagjai megajándékozták egy új csuhával; legyen valami az elnyűtt, régi helyett. Nézte, forgatta, megköszönte szépen, és felakasztotta a szentélyben. Meglátta ott az egyik fiatal pap, aki öregségére rendeltek mellé segítőnek, és méregetni kezdte: milyen szép, jó anyagból készült, remek szabású – az idős atya pedig azonmód neki is ajándékozta, maga pedig járt a kiszolgált régi csuhában továbbra is. Pap-társai nem mindig szívlelték, de a nép rajongott érte: híre ment alázatos természetének, és Athén legtávolabbi sarkából is igyekeztek a liturgiáira. Felszentelése óta, amíg csak idős korában a betegség le nem döntötte a lábáról, azaz több mint ötven esztendőn át mindennap mutatott be Isteni Liturgiát. Ezek az alkalmak meglehetősen hosszúra nyúltak – nem csak, mert a liturgiát kisebb szertartások, parakliszok és egyebek követték, de azért is, mert két nagy csomagban hordta magával a neveket, akikről a liturgia előkészületénél megemlékezett. Évekre visszamenőleg őrizgette a reá bízott neveket, és egyet sem hagyott ki, a szent szolgálatok ezért napi 6-7 órán át tartottak. Így lehet, hogy egy hideg téli napon, amikor már órák óta szöszmötölt a szentélyben, Mihálisz, a kántor megelégelte ezt, és bekiáltott: „Atyáááácska! Gyerünk már! Azon mesterkedsz, hogy kihalászd a pokolból a holtakat, minket meg a helyükre temess fagyottan?!”

Napirendje szerint napjában általában egyszer, estefelé evett. A böjtöket szigorúan – olaj nélkül – tartotta, egyéni böjtöket is beiktatott – a Szent Kereszt, vagy a Testetlen Hatalmak ünnepe előtt – ámde gyóntatóként nem vette olyan szigorúan a böjtölést.

Egyszerűsége és nyíltsága sokak szemében nevetség tárgyává tette őt – nemegyszer ki is használták. Első szolgálati helyéről elmozdították, és Athén határára küldték, a Vadászó Szent János-templomba, amelyhez mindössze nyolc szegény család tartozott. Bére egy darab bárányhús volt, de mivel sokat böjtölt, ez nem zavarta, amíg hagyták, hogy békében végezze a szertartásokat. Egyszer azt mondta egy lelki gyermekének: „Gondolod, kedvesem, én nem tudom, miképpen kell fölemelni a hangomat? Fel tudom, de gondolok a következményekre, és inkább csöndben maradok.”

Ha ő nem is ügyelt magára, ügyeltek rá az égiek. Egy alkalommal imába merülve baktatott, ám hatalmas zápor kerekedett. Egy öregember, aki látta őt a zivatarban, behívta magához a kunyhójába, hogy ne ázzon bőrig. Az atya felneszelt: „Nahát, észre sem vettem, hogy eleredt az eső!” – mondta csodálkozva. És valóban: foltos csuháján egy csepp víz sem látszott. Máskor, miközben egy leprás beteget áldoztatott, mivel az már nem volt képes rendesen kinyitni a száját, egy morzsa az ajkán maradt. Az atya habozás nélkül letérdelt mellé, és elfogyasztotta onnan a Szent Test darabkáját. Szokása volt, hogy amikor kilép otthonából, a 118. zsoltárt kezdi mondani: „Lépteimet irányítsd a Te beszéded szerint, és ne kerítsen engem hatalmába semmi törvénytelenség. Ments meg engem az emberek rágalmaitól, és megőrzöm parancsolataidat” – és az Úr valóban ügyelt kedves szolgájára.

Időnként különféle csodás események történtek körülötte, melyekről igyekezett nem tudomást venni: angyalok szolgáltak vele, szentek jelentek meg körülötte, vagy az oltárban néhány centivel a föld fölött látták lépkedni. Ezek zavarták és zavarba ejtették. Végül nyolcvanegy évesen szenderedett el, szemtanúk szerint oly egyszerűen és könnyen lehelte ki lelkét, mint egy madárka. Utolsó útján tömegek búcsúztak el az atyától, akit mindenki kedveskedve csak úgy szólított – és szólít mindmáig: „Papa-Nikólaosz Planász”.

Megjegyzés: Planász Miklós atyát 1992-ben kanonizálta a Görög Ortodox Egyház. Ünnepnapja március 2. Áthoszi szerzetesek jóvoltából Magyarországon is van ereklyéje, amely előtt ünnepnapján lehet hódolni a Konstantinápolyi Patriarchátus Magyarországi Exarchátusának Váci utcai kápolnában, illetve vasárnaponként a kecskeméti Szentháromság-templomban.

Nacsinák Gergely András