RÉGI MAGYAR SZERZŐK ÁTHOSZRÓL
Az áthosz-hegyi szerzetesi
köztársaság egyedülálló hely az ortodox szerzetesség világában. A félszigeten
kizárólag szerzetesek élnek: a húsz, közös életrendet követő monostor mellett
számos kisebb monasztikus település (úgynevezett szkíti), valamint
magányos cellák, remetelakok adnak otthont a számos országból érkezett több mint háromezer szerzetesnek. Fennállásának
ezer-egynéhány esztendeje alatt a világ csaknem minden pontjáról érkeztek
zarándokok és kíváncsi érdeklődők a Szent Hegyre; néhányan hazánkból is
megfordultak ott már a 18-19. században is. Az alábbiakban abból a nem túl
nagyszámú tudósításból szemezgetek, amelyek ebből az időszakból maradtak ránk
az Áthosz-hegyet illetően.
Valóban kevés: néhány rövid ismertető az 1770-es évekből és
egy útleírás a Földrajzi Társaság egy tagjának tollából, 1891-ből. Ezeknél
elevenebb, frissebb beszámolókat viszont – meg kell, hogy valljam – azóta sem
találtam; s amellett, hogy szerzőik nagyobbrészt értetlenséggel
vegyes szimpátiával szemlélik a Szent Hegyet és lakóit, érdemes föllapozni
ezeket a tudósításokat, már csak az azóta eltelt idő miatt is. Nem tudom
például bizonyos nosztalgia nélkül olvasni a sorokat, ahol a Földrajzi Társaság
utazója, bizonyára kiváló tudós, kiemeli, hogy hála a modern utaknak, Szalonikiből immár huszonnégy óra leforgása alatt el lehet
jutni az Áthoszig. Én bosszankodni szoktam, ha három
óránál tovább tart. Valahány szerző egyetért abban, hogy az Áthosz-hegy
környéke lenyűgöző vidék; és csaknem mindannyian meg vannak győződve arról,
hogy az itt lakók valami egészen különös csodabogarak, valószínűleg nincs ki a
négy kerekük. 1877 őszén Jurány Gusztáv a Vasárnapi Ujságban jelentetett meg egy kis ismertetőt Az Athos zárdáiról:
„Gyönyörü őserdő fedi be az egész hegylánczot,
és az utazó szeme mégis itt-ott megpillanthatja a két tengeröbölnek a nap
sugaraiban csillogó tükrét. Alant, a parton, jókora távolságban egymástól és
falakkal körülvéve magaslanak ki középkori kastélyokként a zárdák, és
magányosságukkal buskomor érzelmeket gerjesztenek a természet gyönyörei felett ujjongó szivünkben.”
A czikkíró az „önkinzók”-ként
emlegetett remetékről nincs valami nagy véleménnyel, annak ellenére, hogy –
valószínűleg tudtán kívül – az aszkézis egyik legszebb, általam ismert
meghatározását adja:
„Az ilyen állapot
elviselésére már csak az olyan életunt ember vállalkozhatik
– mondja –, kinek világ- és embergyülölete fölöslegessé, sőt, terhessé teszi még
egyetlen ember társaságát is. Nem is kell az ilyennek ház, kert, vagy szőllőhegy. Az őserdő legregényesebb pontjain, kiszögellő sziklacsucsokon, vagy az árnyékos völgyek valamelyik
zugában tünnek fel gunyhói
vagy barlanglakásai az igazság eme tökéletesen begyakorlott mestereinek (az asketes szónak ez az eredeti jelentése).”
Ugyanez a
téma száz évvel később, Dr. Havass Rezső
földrajztudósnál: „aki annyira meghasonlott
a társadalommal, hogy csak egy vagy két egyént tud maga mellett megtűrni…”
– ami azért jelzi azt, hogy nem csak manapság tűnik oly nehéznek megérteni a
szerzetesek, vagy pláne a remeték hivatását. Mindent összevéve azért Havass Rezső – alighanem az egyetlen a szerzők közül, aki
maga is járt a félszigeten – jóval árnyaltabb képet nyújt a szerzetesekről:
„Az uralkodó szellem
könnyen jellemezhető: komoly és ájtatos; nyájas őszinte, de a legnagyobb
mérvben korlátolt. A szerzetesek azt tartják, hogy az embert nem a tudománya
szerint, hanem munkássága, továbbá az imádságban és az önmegtagadásban való
buzgósága után kell megítélni, s hogy mit jelentenek: imádság, önmegtagadás és
munka, ezt a szerzetesi szabályok határozzák meg.”
Ezek után
csodálkozva és kissé elismerőleg jegyzi meg, hogy „a hely elzárkózottsága, az egyhangu
szerzetesi élet s a biztonság tudatából származó egykedvűség” ellenére
mégis mennyire hasonlít Áthosz a modern államokhoz: „Van évenkint
szabadválasztás által megujuló kormánya, évenkint megszavazandó budgetje, deficzitje, adóssága és rendőrsége. Az adósság főleg a
legutóbbi fölkelésnek a következménye…” – ami fölkelés nyilván az 1821-es
görög szabadságharc. Ha pedig egy államnak budgetje
és deficzitje, mi több, adóssága és rendőrsége van,
mégsem lehet oly elmaradott. De a félsziget jellegzetes növénytakarójának máig
legbővebb magyar nyelvű leírását is Havassnál
találjuk:
„A dél növényei keverednek az éjszakéival. Az
olajfa a tölgygyel, a narancsfa a fenyővel. A
bejáratnál mintegy kaput képező meredek sziklatömbökön (ti. a Megalí Vigla
hegylánca, Áthosz északi határán) s az Athosz felső vidékén a karcsú mondola és luczfenyőt találjuk. A
Szent hegynek hosszúra nyúlt területén a platán, bükk- és tölgy-; az olaj-,
füge-, dió-, gesztenye-, mogyoró-, eper és másféle gyümölcsfák; borostyán
cserjék, masztiksz bokrok s az örökzöld arbutus egy összefüggő lomberdőt képeznek, melyből a sudár cziprusok nyulánkan emelkednek
ki. Az arbutus,
mely másutt csak cserje, itt 3-
A Vasárnapi Ujság szerint „Az Athos zárdái az
ó-hitüek vallási felfogásában csaknem ugyanazon
helyet foglalják el, melyet a Vatikán a római-katholika
egyházban. Központját képezi ezen zárdahegység a
keleti egyház Magyarországtól a Csöndes-óczeánig és a
Jeges-tengertől Egyiptomig terjedő birodalmának. És a mint alább látandjuk, ezen vallási felfogás
nem puszta eszménykép, nem valami elvont hitágazat, hanem igen gyakorlati
következményekkel bíró és életbe átmenő követelmény. A görög világ minden
tartományából folynak ide a vallási buzgóság arany forrásai, és a fentebb
említett nagy birodalom fejedelmei vetélkednek egymással a zárdák mesés gazdagságu építkezésében és felszerelésében.”
Ugyanakkor osztja korának lesújtó véleményét az
ortodoxiáról:
„A mi mindenütt feltűnik a kelet tartományaiban, hogy nem is annyira a nyelv- és fajrokonság, mint a vallási egység köti össze az embereket, ugyanez tapasztalható már az európai Törökország keresztényeinél is. (…) Hiszen nem is volna képes ezen saját belső élettel oly kevéssé bíró egyház mégis oly lelkesítő és fentartó hatást gyakorolni híveire, ha más felekezetek ellenében oly kizáró nem volna.”
A legrégebbi, általam föllelt leírás azonban száz évvel
korábbról való, és egy elbűvölő kis könyvecskében lehet rábukkanni, amely
Győrött jelent meg 1791-ben. „Sokféle.
Első Darab. Írá ’s egybe szedé Sándor István” – ez áll a címlapon. És valóban: a
kornak mindenféle érdekessége össze van gyűjtve benne, fejezetek Az Ángoly
iddogálásról és A
Spanyol kevélységről, a naptárakról
és a botanikáról, valamint „rövid, sommás
gondolatok” is, mint például, hogy „a’
valóban bölts ember a’ második felét az ő életének
kéntelen arra fordítani, hogy a’ balgatagságokat le-tegye,
mellyeket az elsőben öszve-gyüjtött”,
amivel mélyen egyet tudok érteni. E tömérdek furcsaság közepette jut öt lap az Áthosz-hegynek is:
„Ezen
hegy melly egyébként szent hegynek, Monte Santo, a’ Törököktől pedig Ajnurus Daginak neveztetik, Álbánia
’s Matzedónia között
fekszik Görög Országban egy fél szigeten, melly az Egyei tengerbe bé-nyúlik, ’s foglal magában sok egyéb hegyet, mellyek
a’ fél szigetnek a’ hoszszát elállják… Mindazonáltal
ezen hegyek közt tsak egy találkozik, melly egyedül Áthósnak
neveztetik, ’s mellyet
egyedül illet ez a’ nevezet.”
„A Barátok, kik
a ’szent hegy’ lakosainak neveztetnek, épen nem hívalkodók, hanem az ő mindennapi Isteni szolgálatjok mellett minden kézimunkát üznek,
olaj ’s szőlő hegyet mivelnek, Átsok, Kovátsok, Takátsok, Szütsök, Szabók, Vargák, Kővágók, Kőmivesek,
’s több a’ féle.”
„A ’Barátok’ igaz
szentségének ’s igaz Vallás’ tanításának nagy híre
van szerte széllyel. Az ő Monostoraiknak ’s Templomaiknak harangjok
vagyon, mellyek másutt a’ Görögöknek meg nem
engedtetnek, ’s a’ tengeri tolvajok ostromlása ellen
magos és erős fallal körül vannak véve, ’s fegyverrel
meg-rakva”.
„Igen sanyarú
életet viselnek, soha húst nem esznek, hanem többnyire veteménnyel, olaj, füge,
s egyéb fa gyümöltsel, fog-hagymával, sajttal,
kenyérrel ’s hallal (:ki-véven némelly napokat ’s a’ böjtöt :)
élnek. Az ő böjtjök nagy és sokféle’ s mivel a jó
levegő is fozzá járúl,
tehát sokáig, ’s nem kevesen száz esztendőn felül
élnek.”
Van azután egy megjegyzés, amellyel kapcsolatban kétségeim
támadtak:
„Az ő sanyarú életek
mellett egy kevéssé nevetségesnek látszik, hogy ők az ő hegyöken
azon kívül hogy semmi Aszszonyokat
nem türnek de még leg-kissebb
nőstény állatot sem szenvedhetnek.” – ezt most akkor úgy értsem, hogy a
barátok élete amúgy is olyan sanyarú, hogy attól már igazán fogadhatnának
asszonyokat meg teheneket is a félszigeten?
A cellák, azaz a lakóépületek a Sokféle szerzője szerint tágasak, és általában rosszul
megépítettek, de minimum rossz fekvésűek. Azonban a monostorok nemegyszer
ezeréves katholikonjainak
– azaz főtemplomainak – fenségét még ő sem vonja kétségbe:
„Az ő Templomaik
ellenben igen fényesek, és olly szépséggel bírnak, melly mindent fellyül halad,
valamit tsak az új Görögöktől várhat az ember. Ottan ’a láb-allya többnyire merő
márvány, mindenféle ki-rakot munkával, ’s a’ fedele a’ Templomnak, melly
ólommal bé-van fedve, ragyog a’ verőfényben, mint az
ezüst.”