PORFIRIOSZ ATYA A GYERMEKEK NEVELÉSÉRŐL
Porfiriosz atya (1906, Evia, – 1991, Áthosz) egyike a huszadik század nagy lelki tanítóinak.
Szegény családban született, az elemi iskola első osztályának elvégzése után
munkába kellett állnia. Tizenkét esztendős volt, amikor elszökött az Áthosz-hegyre, hogy példaképéhez, Kapszokalivita
Szent Maximoszéhoz hasonló életet éljen. Két év
novíciusság után a Kapszokalívia-remeteségben
szerzetes lett, újabb két év elteltével pedig letette a nagyfogadalmat.
Tizenkilenc éves korában egy súlyos betegség miatt kénytelen volt elhagyni a
Hegyet, így visszatért Eviára, ahol 1926-ban pappá
szentelték. 1940-ben Athénba helyezték, ahol az Athéni Poliklinika templomának parókusaként szolgált több mint harminc éven keresztül.
1979-ben az attikai Mileszibe ment, mivel álmában
arra kapott biztatást, hogy ott monostort építsen. Ott élt nagy nehézségek
közepette, míg 1990-ben le nem tették a monostor katholikonjának
alapkövét. Röviddel elszenderedése előtt visszatért Áthoszra,
ahol kedves remeteségében aludt el végül az Úrban.
*
A GYERMEKEK NEVELÉSÉRŐL
Minden az
imádság, a csönd és a szeretet gyümölcse. Megértettétek az ima hatásait?
Szeretet az imádságban – szeretet Krisztusban. Ez az, ami valóban használ.
Amennyire emberi szeretettel szeretitek a gyermekeket – ami gyakran beteges
szeretet –, annyira zavarodnak majd össze, annyiban lesz a viselkedésük
elutasító. De ha a szeretetetek egymás közt és a gyerekek felé keresztényi és
szent lesz, nem lesz semmi gondotok. A szülők szentsége menti meg a
gyermekeket. Hogy ez bekövetkezhessék, az isteni kegyelemnek kell hatnia a
szülők lelkében. Senki sem lesz szentté egymaga. Ugyanaz az isteni kegyelem
fogja megvilágosítani, átforrósítani, és életre kelteni a gyermekek lelkét.
Sokszor
hívnak telefonon még külföldről is, hogy a gyerekeikről kérdezzenek, meg más
ügyekben is. Hívott ma Milánóból egy anya, és azt kérdezte, hogyan nevelje a
gyermekeit. A következőket mondtam neki:
Imádkozz,
és amikor kell, szeretettel beszélj a gyerekekhez. De többet imádkozz, és kevés
szóval beszélj hozzájuk. Sok ima és kevés szó mindenki felé. Ne zaklassunk
senkit, de imádkozzunk titokban, és azután beszéljünk, s az Isten majd
megmutatja nekünk, elfogadták-e mások, amit mondtunk. Ha mégsem, nem fogunk
beszélni. Csak titokban imádkozni. Ugyanis ha beszélünk, csak zavarjuk a
többieket, arra késztetjük őket, hogy megmakacsolják magukat, és néha fel is
bosszantjuk őket. Ezért jobb, ha valaki titokban, csak a szívében szól a
másikhoz a titkos ima által, mintha a fülébe beszél.
Figyelj
csak ide: imádkozz, és aztán beszélj. Tégy így a gyerekeiddel. Ha állandóan
csak tanácsokat osztogatsz nekik, fárasztod őket, és amikor felnőnek, egyfajta
elnyomásként élik ezt meg. Részesítsd hát előnyben az imádságot. Az imával
beszélj hozzájuk. Mondd el Istennek, és Isten majd belülről szól hozzájuk. Azaz
nem kell a gyerekeknek olyan tanácsot adni, amit a fülükkel hallanak. Azt is
elmondhatod, de mindenekelőtt Istennek kell beszélned a gyerekeidről. Mondd:
Uram, Jézus Krisztus, világosítsd meg gyermekeimet. Én Reád bízom őket. Te
adtad őket nekem, de hát én is erőtlen vagyok, nem tudom őket eligazítani;
ezért kérlek, világosítsd meg őket. És Isten szól majd hozzájuk, ők pedig azt
mondják majd: „Ó, nem kellett volna a mamát elszomorítanom azzal, amit tettem”.
És ez belőlük fakad majd, Isten kegyelmével.
Ez
a legjobb. Az anya Istenhez beszéljen, és Isten beszéljen a gyermekhez. Ha nem
így történik, csak beszélsz, beszélsz, beszélsz, az egyik fülén be, a másikon
ki, és a végén csak a nyomást érzi. És amikor a gyerek felcseperedik, elkezd
ellenállást tanúsítani, azaz bosszút állni az apján, anyján, akik őt elnyomták.
Hanem ami helyes: beszéljen a Krisztus szerinti szeretet, s az apa és az anya
szentsége. A szentség sugárzásától, és nem az emberi igyekezettől lesznek
rendes gyerekek.
Amikor
a gyerekeket bántja valami, amikor megsebzi őket valami súlyos dolog, ne
piszkáljátok őket azzal, hogy dacosak és csúnyán beszélnek. Igazából nem
akarják ezt, csak nem tudnak másképpen reagálni. Utána megbánják. De ha ti
ingerültek és mérgesek lesztek, a gonosszal tartotok, aki mindőtöket
a játékszerévé tesz.
*
Lássuk
meg Istent a gyerekek arcán, és adjuk Isten szeretetét a gyerekeknek.
Tanuljanak meg ők is imádkozni. Hogy a gyerekek imádkozzanak, ahhoz az kell,
hogy imádkozó szülők vére folyjon az ereikben. Néhányan elszámítják magukat és
azt mondják: mivelhogy a szülők imádkoznak, istenfélők, olvassák a Szentírást,
a gyerekeket is „az Úr fegyelmében és intelmeivel”[1]
nevelték, következésképp jó gyerekeik lesznek. Aztán tessék, mégis ennek az
ellenkezőjét látjuk, épp a nyomásgyakorlás miatt.
Nem
elég, ha a szülők istenfélők. Az kell, hogy ne kényszerítsék a gyermekeket,
hogy ne erővel akarják megnevelni őket. El lehet űzni a gyerekeket Krisztustól,
ha egoizmussal telve követjük a vallást. A gyerekeknek nem nyomásgyakorlás
kell. Ne kényszerítsétek őket, hogy menjenek veletek a templomba. Mondhatjátok
azt is: „Aki akar, velem tarthat most, vagy majd jöhet később.” Hagyjátok, hadd
beszéljen a lelkükhöz Isten. Az ok, amiért egyes hívő szülők gyerekei felnőve
rakoncátlanok lesznek, otthagyják az Egyházat és mindent, és máshová
menekülnek, hogy ott leljenek megnyugvást, nem más, mint az a nyomás, amit a
„jó” szülők gyakorolnak rájuk. Az ilyen „hívő” szülők, akiknek az volt a
szándékuk, hogy gyermekeiket „jó kereszténnyé” tegyék ezzel az emberi
szeretetükkel, csak kényszerítették őket, és az
ellenkezőjét érték el. Tehát amikor kicsik a gyerekek nyomás alatt vannak, és
amikor tizenhat, tizenhét, vagy tizennyolc évesek lesznek, pont az ellenkező
végletbe esnek. Ellenszegülésből elkezdenek rossz társaságba járni és csúnyán
beszélni.
Viszont
amikor a szabadságban fejlődnek, és ugyanakkor látják a nagyok jó példáját,
örömünk telik a látványukban. Ez a titok: hogy légy jó, légy szent, inspirálj,
ragyogj. A gyerekek élete, úgy tűnik, a szüleik ragyogásától függ. A szülők
erősködnek: „Gyerünk, gyónjál, gyerünk, áldozz, tedd ezt, tedd azt…”. Nem lesz
abból semmi. De lát-e téged? Ahogy élsz, azt sugárzod kifelé. Sugárzik benned
Krisztus? Ez száll át gyermekedre is. Ebben van a titok. És ha így történik,
amikor még kicsi a gyermek, nem kell sokat küszködnie, amikor megnő. Ezzel
kapcsolatban a bölcs Salamon hoz egy gyönyörű példát, amikor azt hangsúlyozza,
milyen jelentősége van a jó kezdetnek, a jó alapnak. Azt mondja valahol: „Aki
korán reggel keresni kezdi (a bölcsességet), nem kell fáradnia, mert ajtajánál
ülve találja”.[2]
A „korai kereső” az, aki fiatal korától vele, a bölcsességgel foglalkozik. A
Bölcsesség: Krisztus. Az „ülve” pedig annyit tesz: egészen közel.
Ha
a szülők szentek, s ezt átadják gyermekeiknek, és hozzá az Úrban való nevelést
nyújtanak, akkor akármi rossz befolyás is érje a környezetéből a gyermeket, nem
számít majd, mert ajtaja előtt ott áll majd a Bölcsesség, Krisztus. Nem kerül
majd fáradtságába, hogy szert tegyen rá. Nagyon nehéz dolognak tűnik, hogy jó
légy, ám valójában nagyon is könnyű, ha egész kiskorodtól kezded, jó élmények
birtokában. Felnőve nem szükséges majd az erőfeszítés, mert a jó ott lesz
benned, éled azt. Nem küszködsz, a sajátod, amelyet megőrizhetsz, ha figyelsz
rá, egy egész életen át.
*
Ami
a szülőkre érvényes, érvényes lehet a pedagógusokra is. Imával és
életszentséggel az iskolában is lehet segíteni a gyermekeknek. Beárnyékolhatja
őket Isten kegyelme és megjavulhatnak. Ne próbáljátok emberi módszerekkel
kiigazítani a rossz helyzeteket. Az semmi jóra nem vezet. Egyedül az imával
lehet eredményt elérni. Hívjátok le az isteni kegyelmet mindenkire. Hatoljon be
a lelkükbe az isteni kegyelem, és változtassa át őket. Ezt jelenti a
„keresztény” szó.
Ti
nevelők, észrevétlenül, anélkül, hogy tudatában lennétek, átadjátok a
gyermekeknek a stresszt, és megzavarjátok őket. A hittel eltűnik a stressz.
Hogy is mondjuk? „És egész életünket Krisztus Istenünknek ajánljuk”.[3]
Viszonozzátok
a gyerekek szeretetét, bölcs belátással. Így, ha megszeretnek benneteket, közel
tudjátok őket vezetni Krisztushoz. Ti lesztek az eszköz. Szeretetetek valódi
lesz. Ne emberi módra szeressétek őket, ahogy általában a szülők teszik; azzal
nem segítetek. A szeretet az imádságban, szeretet Krisztusban. Ez az, ami
számít. Imádkozzatok minden gyerekért, akit csak láttok, és az Isten majd
leküldi kegyelmét, és egyesíti őket magával. Mielőtt bementek az osztályba,
különösen a problémás csoportokba, mondjátok el az imát: „Uram, Jézus Krisztus…”.
Belépve pedig öleljétek át pillantásotokkal valamennyi gyereket,
fohászkodjatok, és azután beszéljetek, egész valótokat felajánlva. Megtéve ezt
a felajánlást Krisztusnak, örömmel teltek el. Így lesztek szentek ti is, a
gyermekek is. Krisztus és az Egyház szeretetében éltek majd, mivel munkátokban
jók lesztek. (…)
Mindez
azonban előkészületet igényel. A szeretet áldozatokat követel, és nagyon
gyakran időt kell áldozni rá. A képzésben az első helyre azt helyezzétek,
hogy készek legyetek szolgálni a
gyermekeket. Álljatok készen, és mindent szeretettel, s főként örömmel
magyarázzatok nekik. Mutassátok ki nekik egészen a szereteteteket, és legyetek
tudatában annak, amit akartok és amit mondtok. De
művészet az is, hogyan viselkedtek a gyerekekkel. Ezzel kapcsolatban hallottam
egy aranyos történetet. Hallgassátok csak.
Egy
tanító, aki elégedett volt valamennyi gyerekkel, sokat kínlódott egy rendetlen
tanulóval, és ki akarta záratni az iskolából. Közben
érkezett egy új tanár, aki átvette az osztályt; a szóban forgó gyerekről is
kiderített minden lényegeset. Megtudta azonban, hogy a gyermek imád biciklizni,
és így, amikor a második napon belépett az osztályba, azt mondta:
-
Gyerekek,
van egy bánatom. Messze lakom, fájnak a lábaim, ha sokat kell járkálnom, és
szeretnék biciklivel közlekedni, de nem tudok biciklizni. Meg tudna valaki
tanítani rá?
Felugrik a rendetlen:
-
Én majd
megtanítalak! – mondja.
-
Meg
tudnál?
-
Persze!
Attól kezdve
jó barátok lettek, olyannyira, hogy a régi tanító, látva ezt, elszomorodott.
Úgy érezte, nem volt méltó rá, hogy tiszteletet vívjon ki a tanulóban.
*
Nem
szolgál a gyermekek épülésére, ha állandóan dicséred őket. Önzővé és hiúvá
válnak. Egész életükben másra sem vágynak majd, minthogy mindenki szüntelenül
őket dicsérje, még ha nem is mondanak nekik igazat. Sajnos manapság mindenki
megtanult hazudni is, és a hiúak szívesen fogadják az ilyesmit, mert az
táplálja őket. „Mondd, akkor is, ha nem igaz, akkor is, ha csúfolsz” – mondják.
Az Istennek ez nem kell. Az Isten az igazságot akarja. Sajnos azonban ezt nem
fogja fel mindenki, és tökéletesen az ellenkezőjét cselekszik.
A
gyerekek, ha állandóan dicséred őket, bölcs belátás és mérték nélkül, az
ellenkező végletbe esnek. Az egoizmus csapdájába kerülnek, és – mivel
hozzászoktak a szülők és tanárok elismeréséhez kicsi koruktól –, meglehet, hogy
szépen haladnak ugyan a tudományokban, de mit számít az? Az életbe önző
emberekként lépnek ki, nem keresztényekként. Az egoista sohasem lehet
keresztény. Az egoista azt akarja, hogy szüntelenül őt ajnározzák, hogy
mindenki őket szeresse, mindenki jókat mondjon róluk, olyasmiket tehát, amiből
a mi Istenünk, Egyházunk, Krisztusunk nem kér.
Vallásunk
nem kér az ilyen módszerből, ebből a nevelésből. Ellenkezőleg, azt szeretné,
hogy gyermekeink már kicsi koruktól kezdve az igazságban nevelkedjenek.
Krisztus igazsága hangsúlyozza azt, hogy ha dicsérsz valakit, énközpontúvá teszed. Az énközpontú
ember az összezavarodott, az ördög, és a gonosz lélek által vezetett ember. Így
ebben felnövekedve első dolga lesz megtagadni az Istent, s egy önző, a
közösségben beilleszkedésre képtelen emberré válik.
(…)
Vannak
azonban gyermekek, akik alázatos szívű szülőktől származnak, akik – amikor még
a gyermek kicsi – beszélnek neki Istenről, és a szent alázatról. Ezek a
gyerekek nem okoznak gondot embertársaiknak. Nem haragszanak meg, amikor rámutatsz
a hibáikra, hanem igyekeznek jóvátenni azokat, és imáikban kérik Istent, hogy
segítsen nekik abban, hogy ne legyenek önzők.
Mit
mondjak nektek – én, amikor a Szent Hegyre mentem, felettébb szent atyákhoz
kerültem. Ők sohase mondták nekem, hogy „ez az, jól van!”. Mindig azt
tanácsolták, hogy szeressem Istent, és hogy mindig legyek alázatos. Hogy hívjam
Istent, hogy erősítsen meg lelkemben, és hogy nagyon szeressem Őt. Nem is
tudtam, mi fán terem ez a „bravó”, nem is igényeltem. Ellenkezőleg: szomorkodtam,
ha az Öregek nem dorgáltak meg. Azt mondtam magamnak: „Na tessék, nem jó lelki
atyákat találtam!”. Azt akartam, hogy neveljenek, hogy korholjanak, hogy
szigorúan fogjanak”. Ha most egy keresztény hallaná, amit mondok nektek, mit
gondolna? Elengedné a füle mellett, elutasítaná. És mégis, ez a helyes, ez az
alázatos, a tiszta. (…)
Bárkinek
is mondanád ezeket, azt felelné: „Miről beszélsz? Hiszen ha nem dicséred a
gyereket, sem tanulni nem fog tudni, sem ezt, sem azt…” No de ez azért van így,
mert mi ilyenek vagyunk, és a gyerekeinket is ilyenné tesszük. Vagyis
elfordultunk az igazságtól. Az önzés űzte ki az embert a Paradicsomból; nagyon
nagy baj az. Az első emberek, Ádám és Éva, egyszerűek és alázatosak voltak,
ezért élhettek a Paradicsomban. Nem volt bennük önszeretet. Az őseredeti
állapotban éltek. Őseredeti állapot alatt azokat a kegyelmi ajándékokat értjük,
amelyeket kezdetben adott az Isten az embernek; ilyenek az élet, a
halhatatlanság, az öntudat, a cselekvőképesség, a szeretet, az alázat, és a
többi. Később a sátánnak sikerült a hízelgéssel félrevezetnie őket. Egoizmussal
teltek el. Azonban az ember számára, ahogyan az Isten teremtette őt, az alázat.
Ezzel szemben az énközpontúság valami
természetellenes, azaz betegség, a természet ellen való.
(…)
Az Atyáktól
tanuljanak a gyermekek. Az Atyák tanításából gyermekeink megtanulják a gyónást,
tanulnak a szenvedélyekről, a gonoszságról, és arról, hogyan győzték le a
szentek önnön rossz természetüket. Mi pedig imádkozzunk, hogy Isten hajoljon le
hozzájuk.
(Szemelvény az „Adj áldást, atya!” – Találkozás XX.századi görög atyákkal
című könyvből
Nacsinák Gergely András fordítása)