Nacsinák Gergely András:

 

AZ ORTODOX NAGYBÖJT ÉS HÚSVÉT SZERTARTÁSAI

 

 

Bevezetés: Nagyböjt az ortodox kereszténységben

 

Az ortodox kereszténység gazdag liturgikus élete, ha lehet, még jobban megélénkül a Húsvét közeledtével. Tudni kell, hogy a keleti kereszténységben valamennyi fontos lelki mozzanat liturgikus „testet kap”, s a Húsvét nagy ünnepére nem csak ki-ki külön-külön, hanem az egyház, mint emberi közösség együtt is készül. A Húsvétot előzi meg az egész év leghosszabb böjti időszaka, amely mindent összevéve csaknem két hónapot tesz ki; a templomokban a megszokott szertartások némelyike eltűnik, mások kissé módosulnak, új színt kapnak – szó szerint is, mert ilyenkor a gyász lila színébe öltözik a templombelső –, ugyanakkor csak erre az időszakra jellemző templomi szolgálatok is megjelennek. A húsvéti liturgia tehát nem egy esemény, amely megtörténik, azután hamar lecseng, hanem események sorozata, amelyben számtalan csúcspont és hullámvölgy váltja egymást, így vezetve a hívőt, az Egyházat a Feltámadás felé. Az előkészületek – a liturgikus előkészületek is – éppúgy szerves részei ennek a folyamatnak, mint maga az ünnep. A hívőnek türelemmel és töredelemmel kell átvészelnie a Nagyböjt éjszakáját, át kell élnie a Nagyhét kétségbeesését és elhagyatottságát ahhoz, hogy aztán megláthassa a Húsvét hajnalát, és legvégül megtapasztalhassa az ünnepkör utolsó mozzanataként a Pünkösdöt.

Először vázlatosan ismertessük a húsvéti ünnepkör szerkezetét, hogy utána el tudjuk helyezni ebben az időszakban a jellemző liturgikus mozzanatokat. A magyar szóhasználatban Nagyböjtnek nevezett időszakot Triódionnak nevezzük egy speciális szerkönyvről, amely az évnek kizárólag ebben a szakaszában használatos.[1] A Triódion összesen tíz hetet ölel fel (kilenc hét és a Nagyhét), és három, úgynevezett előkészületi héttel kezdődik, az evangéliumi perikópáról Vámos és Farizeus Vasárnapjának nevezett vasárnapon. Ezt követi a Tékozló Fiú vasárnapja, majd Húshagyó Vasárnap következik – evangéliumában az Utolsó Ítéletről esik szó –, végül pedig a Vajhagyó Vasárnap, amelynek Alkonyati Szolgálata (gör. Akoluthía tu Eszperinu, röviden: Eszperinósz), a Megbocsátás Vecsernyéje jelenti a tulajdonképpeni Nagyböjt kezdetét. E vasárnapok és hetek amellett, hogy a szigorú böjtbe való bevezetés stációi is, egyúttal – mint a szentírási szakaszok is mutatják – a bűnbánatra való elhívás időszakát jelentik. Megítélés és megítéltetés, gőg és megtérés evangéliumi képei után jutunk el a Megbocsátás Vecsernyéjéhez, amikor a kórus így énekel: „Felragyogott a te kegyelmed, ó Urunk, fölragyogott a mi lelkünk megvilágosítása; íme, itt az alkalmas idő, ím, itt a bűnbánat ideje! Vessük el a sötétség műveit, és öltsük fel a világosság fegyvereit, hogy átkelvén a böjt nagy tengerén, eljussunk a mi Urunk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus harmadnapi feltámadásához, aki üdvözíti a mi lelkünket.” A Megbocsátás Vecsernyéjén legelőször a szolgáló pap – vagy püspök – kér bocsánatot mindenkitől, minden tudatosan vagy öntudatlanul elkövetett vétkéért, majd a hívek is egyenként, egymástól: ez a szép aktus jelenti a Nagyböjt kapuját.

Az előkészületi időszakot követi a görögül Nagy (Szent) Negyven Napnak, Megáli Tesszerakosztínak nevezett időszak: öt nagyböjti hét, amelyek közül az első, a Tiszta Hét különösen is szigorú böjti időszaknak számít; ezen a héten kerülnek először bemutatásra a már említett, kizárólag a Nagyböjtre jellemző templomi szertartások is. Ezek a liturgikus alkalmak a következők:

 

-         Nagy Szent Vazul liturgiája vasárnaponként (a szokásos Aranyszájú Szt János-liturgia helyett),

-         Az Előszentelt Adományok Liturgiája szerda és péntek esténként,

-         A Nagy Lenyugvási Szolgálat (Apódipnon to Mega)

-         Az Akathisztosz-himnusz éneklése péntekenként.[2]

 

Nagy Szent Vazul liturgiája

 

Nagy Szent Vazul liturgiája, amely az első évezred „köznapi” liturgiája volt a keresztény keleten, ma főleg a nagyböjti vasárnapokon kerül csak bemutatásra.[3] Hogy megmaradt e böjti használata, talán annak köszönhető, hogy régebbi, hagyományosabb liturgia, márpedig a böjti szertartások egyik jellemzője a hagyománytisztelet. Imái is hosszabbak valamivel, mint az Aranyszájú Szent János neve alatt ránk maradt liturgiáé, így ezzel is illeszkedik a Nagyböjt elmélkedőbb, lassabb liturgikus világához. Az evangéliumi szakaszok, amelyek elhangzanak, egy kivétellel mind Márk evangéliumából valók[4]: Pavlosz Kumarianosz teológus szerint azért, mert „Márk az, aki Krisztust, a vértanúk mintaképeként mutatja be, valójában az egyetlen, igazi Vértanúként”.[5] Ugyanakkor valamennyi nagyböjti vasárnapnak két fő témája, kettős arculata van: az evangéliumi olvasmány mellett ugyanakkora hangsúlyt kap az aznap ünnepelt szent, vagy esemény is. Az első vasárnap az Ortodoxia Vasárnapja – az ikontisztelet kilencedik századi visszaállításának emlékére –, a második Palamasz Szent Gergely emlékezete, a harmadik a Kereszthódolás Vasárnapja, míg a negyedik és ötödik Klimakosz („Lépcsős”) Szent János és Egyiptomi Mária ünnepei. A Kereszthódolás hete, Nagyböjt közepén két részre osztja ezeket az emlékünnepeket: az első két hétben az ortodox hit nagy győzelmeire emlékezünk, a második kettőben pedig a keresztény aszketika nagy alakjaira. Így egy pillanatra sem feledkezhetünk meg a nagyböjti időszak fontos üzenetéről: az ortodox kereszténységben a hitnek és cselekvésnek, a teológiának és a praxisnak mindig egyenlő súllyal kell jelen lennie. A böjt: teológia; a teológia pedig az önmegtartóztatás gyümölcse.

 

Az Előszentelt Adományok Liturgiája

 

Talán az Előszentelt Adományok Isteni Liturgiája (Thía Liturgía ton Proigiazmenon), amelyet a hagyomány Dialógus Szent Gergely római pápának tulajdonít, mutatja meg a legszebben, a maga sajátos nyelvén a böjti időszak, a Húsvétra való előkészület egyszerre szomorú és ünnepi világát; azt a bizonyos „sugárzó szomorúságot”, amelyet Alexander Schmemann is oly sokszor emleget a Nagyböjtről írott könyvében.[6] Fő jellemzője, hogy ezen az isteni liturgián nem történik a Szentlélek lehívása az adományok megszentelésére: az átváltozatott kenyér, borral átitatva, már vasárnap óta az oltáron pihen, és a pap ezúttal csak előveszi azokat. Már az Egyház első évszázadaitól kezdve összeegyeztethetetlennek tartották ugyanis a böjti napot az Eucharisztia ünneplésével[7]; márpedig a szerda és a péntek mindig szigorú böjtnapnak számított, amikor a keresztények késő délutánig semmiféle ételt vagy italt nem vettek magukhoz. Másik jellegzetessége, hogy e liturgiát épp ezért este végzik, s a szertartás egyfajta kiegyensúlyozott, szépséges ötvözete az Alkonyati Szolgálatnak és a Liturgiának. Ebből következően, aki ilyen alkalmakkor áldozni akar, egész nap teljes böjtöt kell tartania, azaz sem ételt, sem italt nem szabad magához vennie reggeltől egészen az áldozás pillanatáig. Nem hangzik el evangéliumi és apostoli olvasmány, sem a megszokott, győzedelmes himnuszok, a Háromszorszent-ének; a pap némán, arcát is eltakarva vonul be az adományokkal a szentélybe a félhomályos templomcsarnokon át. Az áldozás ünnepi pillanatának elmúltával pedig azonmód visszatér a böjt bűnbánati légköre: „Mindenható Urunk – imádkozza a pap az amvon mögötti imában –, aki a Te kifejezhetetlen gondoskodásodban és nagy jóságodban elvezettél minket ezekben a szent napokban lelkünk és testünk megtisztulására, szenvedélyeink megfékezésére, a feltámadás reménységére; (…) add meg nekünk is, Jóságos, hogy a jó küzdelmet végigharcoljuk, a böjt útját végigjárjuk, az osztatlan hitet megőrizzük, (…) és kárhozatlanul jussunk el a te szent feltámadásod hódolására is”. Pontosan ez, a „feltámadás reménysége”, ami kézzelfoghatóvá válik az Előszentelt Adományok Liturgiájában: nem a győzelem, csak annak megízlelése, a hívők szívének megerősítésére.

 

A Nagy Lenyugvási Szolgálat

 

Az ortodox monostorokban az Alkonyati Szolgálatot követő étkezést egy rövidebb szertartás zárja le, a Lenyugvási Szolgálat (Apódipnon). Évközben a rövidebb változatát végzik – a hívők otthonaikban, esti imádságként is megtarthatják – s csak Nagyböjtidején kerül elő az archaikusabb, hosszabb „Nagy Apódipnon”[8]. A világi egyházközségekben többnyire ez az egyetlen időszak, amikor a lenyugvási szolgálat megtartásra kerül, egyébkor csak a monostorokban végzik. Megjelenése feltárja előttünk az egész nagyböjti szertartásrend jellemző természetét: „A Nagyböjt az Egyház tudatában az Úr pusztai böjtjének időszaka, azaz a sátánnal való küzdelem időszaka volt és maradt. E megpróbáltatás csak az Istentől tanult lelki fegyverekkel, böjttel és imádsággal győzhető le.” Ezért ebben az időszakban „az egyházközségek szertartásrendje, az év minden más időszakánál jobban igyekszik megközelíteni, s amennyire lehetséges, átvenni a monostorok szertartásrendjét. Innen magyarázható a legtöbb liturgikus sajátság, amelyek vagy megőrződtek, vagy nem a mai világi liturgikus gyakorlatban”.[9] „A liturgikus ideált a monasztikus pontossághoz igazítva tehát arra hívjuk el Isten népét, hogy éljen egy időre a szerzetesi istentiszteletben, annak teljességében. Más szóval: egyházközségi templomaink váljanak monostorok templomaivá, a világban élő keresztények pedig szüntelenül imádkozó szerzetesekké.”[10] A Nagy Apódipnon keretében kerül sor, a böjt első hetében, Krétai Szent András himnuszköltő (8.sz.) Bűnbánati Kánonjának éneklésére:

„Jöjj nyomorult lelkem, és testeddel együtt tégy vallomást a mindenek Alkotója előtt; s ezentúl tartózkodj korábbi oktalanságodtól, s ajánld fel könnyeidet bűnbánattal Istennek.”

„Valóságos Éva helyett eszmei Éva lett nékem a testies, szenvedélyes gondolat, mely édeset mutat ugyan, de mindenkor keserűt ízleltet velem.”

„Miként Káin, ó, nyomorult lelkem, a mindenek Alkotójának mi is csupán undok tetteket, elvetendő áldozatot és haszontalan életet mutatunk be, s azért el is ítéltettünk.”

„A szekeres Illés egykor az erények szekerére szállott, és a földről az égbe ragadtatott; elmélkedj, én lelkem, az ő fölmenetelén.”

Így szemléli magát a lélek, akár egy tükörben, az Ószövetség képeiben, így követi végig Izrael szent történetét, mint önnön bukásának és elsötétülésének történetét:

„Oziást követted én lelkem, s kétszeresen elszenvedted annak poklosságát, mert helytelent gondolsz, s törvénytelent cselekszel; hagyd el meglévő dolgaidat, s fordulj a bűnbánathoz”.

Végül a legutolsó, kilencedik ódában Krisztus példájához fordul, a fényhez, amely megmutatja majd a kivezető utat a halál árnyékából:

„A Törvény erőtlené lett, szünetel az Evangélium, az egész Szentírás elhanyagolódott benned, elgyöngültek a próféták és az igazak minden igéi; sebeid megsokasodtak, ó, én lelkem, mert nincs orvos, aki meggyógyítson téged.

Eléd tárom ó, én lelkem, az Új Szövetség példáit, melyek elvezetnek téged a töredelemre; az igazakat kövesd, fordulj el a bűnösöktől, és engeszteld ki Krisztust imádsággal és tiszta élettel.”

Ez esetben tehát a szent történet fölidézése nem távoli, egyszer megtörtént események előcitálását jelenti, hanem valamennyi ember személyes sorsát, bukásának és kiútkeresésének drámáját; saját belső útjának állomásait. Ez a fajta exegézis igen jellemző az ortodox himnuszköltészetre: ezzel a módszerrel teszi elevenné, jelenvalóvá a holt betűt, az Ó- és Újszövetség világát. Nem historizál, nem is morális példákat lát a megemlített alakokban, hanem egész egyszerűen: önmagát. Nem csak Krétai Szent András kánonjára, de a Triódion gazdag himnográfiai anyagára általában is jellemző ez a fajta személyesség, a gyász és az örömteli várakozás kettőssége: „A Triódion himnuszai először is a bűn következményeire hívják föl a figyelmünket. Az emberi lelket szenvedélyekkel, bűnre való hajlandósággal telítettnek írják le, gyöngének a szellemi dolgokban, (…) Ugyanakkor e himnuszok nem csak az emberi bukás negatív aspektusával foglalkoznak. Bizakodásra és örömre is hangolnak az Istenhez való visszatérés lehetőségére, a megtérés általi üdv reményére mutatva.”[11]

Szintén a Nagy Lenyugvási Szolgálat fohásza Szír Szent Efrém (4. sz.) leborulásokkal és meghajlásokkal kísért, úgynevezett Nagyböjti Imája:

„Én életemnek ura és uralkodója! A restség, kíváncsiság, hatalomvágy és hanyagság szellemét ne add énnékem; hanem a mértékletesség, alázat, türelem és szeretet szellemét ajándékozd nékem, a te szolgádnak! Igen, Uram, Királyom! Add meg, hogy megláthassam saját vétkezéseimet, és ne ítéljem meg az én testvéremet; mert áldott vagy mindörökkön-örökké.”

Az ima pontosan, és kevés szóval foglalja össze a Nagyböjt lelki erényeinek lényegét, az elmondását kísérő leborulások (ún. „nagy metániák”) pedig testileg is kifejezésre juttatják ezt a szellemiséget: a keleti kereszténységben ezek ugyanis a bűnbánat, a feltétlen alázat, és a bocsánatkérés hagyományos gesztusai.

 

A Nagyhét szertartásai

 

E változatos és szépséges liturgikus alkalmak vezetésével érkezünk el a Szent Negyven Nap végéhez. A Nagyböjt első napjától, Tiszta Hétfőtől számított negyvenedik nap Lázár Szombatja. A „negyednapos halott” feltámasztása Krisztus dicsőséges föltámadásának előképe: az aznapi liturgiát Görögországban sok helyütt a temetői kápolnákban tartják. Másnap, Virágvasárnap pedig (görögül Kiriakí ton Vaión, Pálmák Vasárnapja) a körmenet már hangulatában is megidézi a húsvéti örömöt: az Úr Jeruzsálembe való bevonulásának emlékére a templomokat pálmaágakkal díszítik, s a nép is pálmaágakkal vonul a virágvasárnapi ikont hordozó papok nyomában, így jelenítve meg az Evngéliumban leírtakat: „Másnap nagy tömeg vonult föl az ünnepre. Hallották, hogy Jézus Jeruzsálembe jön. Pálmaágakat fogtak és kivonultak eléje. Így kiáltoztak: Hozsánna! Áldott, aki az Úr nevében jön, Izrael királya!” (Jn 12;12-13) Az öröm azonban még nem teljes: Jézus, meglátván Jeruzsálemet, sírva fakad (Lk 19;41); még el kell következnie a Nagyhétnek, a kínszenvedésnek és a halálnak.

Az eddig elmondottak alapján nem meglepő, hogy a nagyheti szertartások az eddigieknél is kidolgozottabbak, összetettebbek és hosszabbak.  Nagyhéten, ahogy egykor az egész teremtés természetes rendje, a liturgikus rend is felborul, a naptár valósággal megbokrosodni látszik: az esti Előszentelt Adományok Liturgiáját és az Alkonyati Szolgálatokat reggelente tartják meg, míg a következő nap Hajnali Szolgálatát előző este végzik. A Hajnali Szolgálat is megváltozik tartalmilag, valósággal föloldódik, és egy egyedülálló istentiszteleti forma jelenik meg, amelyet görögül Akoluthía tou Nimfíou-nak, a Vőlegény Szolgálatának neveznek. Nevét a minden egyes alkalommal felhangzó énekről kapta, amely megadja az egész Nagyhét alaphangulatát, várakozásteljes lelkiállapotát:

„Imhol jő a Vőlegény az éj közepén, s boldog az a szolga, akit virrasztva talál, méltatlan pedig, aki tétlenkedik. Vigyázz hát én lelkem, el ne nyomjon az álom, nehogy elragadjon a halál, és kizárassál az Országból; hanem ébren légy, így kiáltva: Szent, Szent, Szent vagy Isten, irgalmazz nékünk Isten Szülője által.”

A böjti időszak utolsó periódusába érkeztünk, a gyász helyét lassan átveszi valami különös előérzet: „Imhol jő a Vőlegény…” Vasárnap este, amikor először hangzik fel ez az ének, a pap lassú léptekkel a templom közepén felállított, gyertyákkal díszített emelvényre viszi a Vőlegény ikonját: a töviskoronás homlokú, megkínzott, királyi bíborba öltöztetett Krisztusét. „A vőlegény képe a szerelem meghittségét idézi fel. Nem mellékes, hogy Isten Országát mennyegzői ünnepséghez és nászszobához hasonlítják. A képiség a Szerelmes és a szeretett lény végső egyesülésére utal. (…) A patrisztikus tradícióban az alapul szolgáló szentírási helyet (Mt. 25;1-13) a Második Eljövetellel hozzák összefüggésbe, amely lelki éberséget és készenlétet kíván.””[12]

A Vőlegény Szolgálata tehát tulajdonképpen Nagyhét hétfő, kedd és szerda hajnali istentisztelete, amely az előző nap estéjén fölidézi az következő naphoz kötődő szentírási történéseket, beszédeket. Így Nagy Hétfőn felidézésre kerül az ószövetségi József története, akiben az atyák Krisztus előképét ismerték fel, ártatlansága, feddhetetlen élete és igazságtalan szenvedései miatt, valamint a kiszáradt fügefa története, amelyet az Úr átkoz el (Mt. 21;18-20). Nagy Kedden két példabeszéd áll a központi helyen, mindkettő a Második Eljövetellel foglalkozik: az egyik az okos és balga szüzeké, a másik pedig a tálentumoké (Mt. 25;14-30). Nagy Szerdán ellenben két személyre figyelünk: a bűnös nőre, aki illatos olajjal kente meg Jézus fejét (Mt. 26;6-13), és Júdásra. Az egyikük megszabadult, mivel fölismerte az Urat, a másikuk kárhozatra jutott, mivel megtagadta őt. Szerda este kerül sor a Nagy Olajkenet szertartására is, amely a betegek és halálra készülődők kenetének egy sajátos formája: nem csak a testi bajokban szenvedők részesülnek ilyenkor a szentelt olajból, mellyel a pap egy keresztet rajzol a homlokuk közepére, hanem mindenki; lelki és testi gyógyulásra, és az Úr halálára készülvén.[13] Nagy Csütörtökön reggel a Szent Vazul-liturgia keretében történik meg az Oltárasztalon lévő szentségtartóban egész évben őrzött Bárány megszentelése, mivel e napon az Eucharisztia megalapítására és a Getszemáni-kertben történtekre emlékezünk. Aznap este (a pénteki Hajnali Szolgálat részeként) kerül bemutatásra a Szenvedések Szolgálata (Akoluthía ton Pathón). Tizenkét evangélium hangzik el ekkor: az ötödik után a pap az oltárból füstölők, gyertyák kíséretétől övezve kihozza a keresztet, rajta a Megfeszített csaknem életnagyságú ikonjával, s azt a templom közepére állítja. Közben a 15. antifont énekli, egyfajta siratódalként: „Ma a kereszten függ Az, aki a földet a vizekre függesztette. Töviskoszorút helyeznek az angyalok királyára hamis bíborba borítják Azt, aki az eget fellegekbe borította. Arcul ütést fogad el Az, aki a Jordánban Ádámot megszabadította. Szegekkel keresztrefeszítik az Egyház Vőlegényét. Lándzsával szúrják át a Szűz fiát. Hódolunk a Te szenvedéseidnek Krisztus; mutasd meg nékünk a Te dicsőséges feltámadásodat is.”

Nagy Péntek reggel az Alkonyati Szolgálatot a Királyi Imaórák szertartása előzi meg: ezek zsoltárokat, rövidebb himnuszokat és ószövetségi, apostoli, valamint evangéliumi olvasmányokat tartalmaznak.[14] Az ezt követő Eszperinósz alatt a pap nagy figyelemmel és alázattal leveszi a Testet a keresztről, és azt hófehér halotti lepelbe burkolván az oltárban helyezi el. Ezután a templom közepére elhelyezett – legtöbbször fából készült, és virágokkal borított – sírboltot formázó építményre viszik lassú körmenetben a halott Krisztus siratását ábrázoló, gazdagon hímzett leplet, az úgynevezett Epitáfiont. Este hangzik fel a Siratódal (gör. Epitáfiosz Thrínosz, kb. „Sírnál énekelt gyászdal”), amelyet az egész nép együtt énekel az Epitáfion előtt állva:

„Édes szemedet és ajkadat hogyan zárjam le, Ige, és hogyan temesselek el, mint halottat, kiáltotta megborzadva József.”

„Hogyan szemléltek a mennyei fővezérek téged, ruhátlanul, meggyalázva és elítélve, és tűrték megfeszítőid vakmerőségét?”

„Eltemettetvén, Krisztus, megtöröd az alvilág hatalmát, haláloddal pedig megölöd a halált, s a földieket megmented az enyészettől.”

A gyászének után férfiak veszik vállukra a virágokkal borított sírt, és lélekharangok kongása mellett kezdetét veszi a körmenet. Ez nem csak a templomot kerüli meg, hanem nagy utat tesz meg – kisebb településeken körbekerüli az egész falut –, mielőtt visszatérne a kiindulási helyére. Amerre a sír elhalad, a hívek virágszirmokkal borítják az utat. Régebben szokás volt – faluhelyen és nagyobb templomokban még ma is az – hogy éjjel a nép, főleg a fiatalok, „őrzik a sírt”, azaz virrasztanak, újra, teljes egészében elénekelve a körülbelül kétszáz versből álló Siratódalt.

Nagy Szombat délelőtt, az Alkonyati Szolgálatot követően Nagy Szent Vazul liturgiája kerül bemutatásra. Az ekkor elhangzó ószövetségi olvasmányok – például a három ifjú története Dániel könyvéből – már előrevetítik a közelgő csodás eseményeket, a Feltámadott győzelmét a halálon. Végül szombat éjjel – egy rövidebb szertartás után, melynek során a sírleplet a templom közepéről beviszik az oltárba – néhány perccel éjfél előtt minden fény kialszik a templomban és környékén. A teljes sötétségben minden hívő meggyújtatlan gyertyát tart a kezében. Végül az ikonosztáz középső kapujában megjelenik a pap, kezében pislákoló gyertya, és így énekel: „Jertek, vegyetek világosságot az alkonyt nem ismerő világosságból, és dicsőítsétek Krisztust, aki föltámadt halottaiból!”

A kórus pedig így válaszol: „A Te feltámadásodat, Krisztus Üdvözítő, angyalok dicsérik a mennyekben; méltass hát minket is, a földön, hogy tiszta szívvel dicsőítsünk Téged”. Ezalatt a pap átadja a fényt a hozzá legközelebb állók gyertyáit meggyújtva, azok továbbadják a mellettük állóknak, s így borul ismét fénybe a templom néhány perc alatt. Odakint hatalmas tömeg várakozik, akik nem fértek be már a templomba; így a pap, az énekesek, diakónusok kíséretében a templom lépcsőjére megy, és onnan hirdeti ki a húsvéti Evangéliumot a lent várakozó sokaságnak: „Szombat elmúltával…” (Mk 16;1-8). Majd először hangzik fel a mindenki által jól ismert húsvéti tropárion, amelyet az egész nép együtt énekel: „Krisztus feltámadt halottaiból, halállal eltiporván a halált, és a sírban lévőknek életet ajándékozván”. 

A templomba való visszatérés alatt és után hangzanak el azok a szépséges húsvéti himnuszok, amelyek immár a minden gyásztól és kétségtől mentes, ujjongó öröm hangján szólalnak meg:

„Feltámadás napja van, örvendezzünk, népek! Húsvét van, az Úrnak Húsvétja! Mert a halálból az életbe, a földről az égne vezetett át minket Krisztus Isten, kik győzelmi éneket énekelünk.”

„Kora hajnalban hajnalodjunk, és illóolaj helyett dicsérőéneket ajánljunk fel az Úrnak, és lássuk meg Krisztust, az Igazságosság napját, ki életet fakaszt mindeneknek.”

„Emeld körbe szemeidet Sion, és láss: mert íme, mint a csillagok, isteni ragyogással jöttek el gyermekeid, napnyugatról és északról és a tenger felől, áldva benned Krisztust mindörökké.”

„Tündökölj, tündökölj, Új Jeruzsálem, mert az Úr dicsősége fölvirradt fölötted! Vigadj most és örvendezz Sion, te pedig Istennek tiszta szülője, gyönyörködj Szülötted feltámadásában.”

„Szent Húsvét virradt ma reánk, új, szent Húsvét; titokzatos Húsvét, legtiszteltebb Húsvét! Húsvét: Krisztus a Megváltó. Szeplőtelen Húsvét, nagy Húsvét, a hívők Húsvétja. Húsvét, amely megnyitotta nékünk a Paradicsom kapuit; Húsvét, amely minden hívőket megszentel.”

És azonmód, az éj közepén kezdetét veszi a Szent Liturgia, immár ismét Aranyszájú Szent Jánosé, melynek végén fölolvasásra kerül a szent prédikátor hittanító beszéde is:

„Lépjetek hát be mindnyájan a mi Urunk örömébe; elsők és másodikak, élvezzétek jutalmatokat. Gazdagok és szegények, együtt ujjongjatok. Mértékletesek és könnyelműek, tiszteljétek ezt a napot. Akik böjtöltetek és akik nem böjtöltetek, vigadjatok ma! Tele az asztal, tobzódjatok valamennyien. Sok a borjú, senki se távozzék éhesen; mindannyian élvezzétek a hit lakomáját. Senki se siránkozzék szegénysége miatt, hiszen megjelent a közösség országa! Senki se bánkódjon vétkezései miatt, hiszen bűnbocsánat kelt ki a sírból! (…) Feltámadt Krisztus és lehullottak a démonok. Feltámadt Krisztus és örvendeznek az angyalok. Feltámadt Krisztus és senki halott nincs a sírban. Mert feltámadván Krisztus a sírból, első zsengévé lett az elhunytak közül. Övé a dicsőség és a hatalom mindörökkön örökké. Ámin.”

*   *   *

 

Függelék:

 

Áttekintés a Nagyhét liturgikus szolgálatairól