A görög föld védőszentjei

(A 2005. november 4-én elhangzott előadás rövidített változata)

Egy alkalommal, amikor busszal tartottam hazafelé Görögországból, szóba elegyedtem egyik útitársammal. Április vége felé járt, nem sokkal Szent György napja után, és az illető elmesélte, hogyan is festett a Szent tiszteletére tartott ünnepség a kisvárosban, ahol lakott. Leírta a liturgiát, az azt követő körmenetet és a vigalmakat, majd azt kérdezte: „Tulajdonképpen miért is van ez az egész felhajtás? Rengeteg fáradtság, idő- és pénzpocsékolás egy ilyen rendezvény; nem volna-e értelmesebb dolog szerényebb ünnepet ülni, kisebb felfordulással? Mire jó ez a egész?”

Sokáig tanakodtam azon, hogyan lehetne megmagyarázni, érthetővé tenni a számára, miért nélkülözhetetlenek az efféle ünnepek a görögök, az ortodox keresztények szemében. Végül azt mondtam neki: „Nem tudom ugyan minden kétséget kizáróan bizonyítani a szentek kultuszának fontosságát, de hallgasson csak ide. Próbáljuk meg elképzelni Görögországot nélkülük. Először is eltűnnek a templomok a falvak közepéről, a kikötőkből és a városok tereiről; az út menti vas- és üvegkalitkák, ahol a szentek ikonjai előtt mécses ég; eltűnnek a kis fehér kápolnák hegyormokról, melyek Illés prófétának vannak szentelve. Képzeljük el, hogy soha nem is voltak szentek: nem élt Damaszkuszi Szent János, aki bölcsességével megóvta az ikonok tiszteletét a képrombolókkal szemben, sem Etoli Szent Kozmász, hogy lángoló beszédeivel előkészítse a talajt a szabadságharc számára. Görögország szentjei nélkül semmiképp sem volna az a görög föld, amelyet mi ismerünk. Mert a szentek nem csupán égi patrónusok, de földi jótevők is voltak mindenkor; a nép csak azoknak az emlékét őrzi meg szeretettel, akikben valódi támaszra lelt.

Mert nem az Egyház „csinálja” a szenteket: az egyház legfeljebb elismerheti, amit a nép amúgy is tud, és helyet kereshet számukra az egyházi naptárban. Így történt legutóbb Kappadókiai Szent Árszeniosszal is: egyszerű falusi pap volt, aki menekültekkel érkezett Kisázsiából 1923-ban, és az anyaországban, amint azt előre meg is jósolta, csak negyven napig élt. Szentségének híre, a csodás történetek, lelki bölcsességének szilánkjai csak a Görögország-szerte szétszóródott falubelijei előtt voltak ismertek, amíg valaki össze nem gyűjtötte a beszámolókat, és fel nem tárta ennek a csodálatos embernek az alakját.

A nép tehát az, az emberi szív, ahol a szentek emléke igazán él, s az évente megtartott ünnepségek csak e szeretet legnyilvánvalóbb kifejeződései, az emlékezés csúcspontjai. Ezek nélkül a legféltettebb gonddal őrzött emlékek is idővel elhalványulnának. Az idők során oly sok szentéletű férfit és nőt tartottak számon, vidékenként más- és más alakok kerültek előtérbe, hogy lehetetlenség volna mindnyájukra együtt emlékezni. Az Olimposz-hegy lábainál, egy rejtett völgyben áll Ajia Kori kicsiny temploma; a név annyit tesz, „Szent Leány”, emlékét a környékbeli falvak lakói őrizték meg, de neve már régen feledésbe merült. Vannak azonban mindenütt egyforma tisztelettel övezett szentek, akiknek kultusza annyira elterjedt, hogy bízvást nevezhetjük őket a görög föld védőszentjeinek. Közülük választottam ki három, bizonyára mindenki által ismert alakot, hogy általuk egy kicsit jobban megérthessük, mit jelentenek a szentek a görögség és a görög kultúra számára.

Ma is áll Thesszaloniki szívében a hatalmas koraközépkori bazilika, amely Szent Demeter nevét viseli. A város védőszentje, aki a hagyomány szerint számos alkalommal óvta meg szeretett városát a vészterhes időkben, olyan tiszteletnek örvend, hogy valaha október havát is csak „Szent Demeter havaként” (Ajiodimitriátisz) emlegették. E hó 26-án tartott ünnepe ma is fontos esemény a város életében: a Dimitriáda nevet viselő kulturális programsorozat minden esztendőben az ünnep bevezetőjeként szolgál.

A hagyomány szerint 265 körül született, katona volt, s hadfiként is számos dicső tettet hajtott végre, egyebek közt a pannóniai Sirmiumban is (ma: Szávaszentdemeter, Sermska-Mitrovica). Érdemei okán Maximianus Galerius császár kinevezte Thesszaloniki főparancsnokának, s Demeter, aki addig csak titokban gyakorolta a keresztény hitet, most már nyíltan is megvallotta azt. Ennek eredményeképp a császár, amikor a szkíták elleni hadjártából hazatérvén értesült a főparancsnok elfogadhatatlan viselkedéséről, börtönbe vettette őt, hogy jobb belátásra bírja. Ám amikor egy bizonyos Nesztoriosz, aki Demeter tanítványának vallotta magát, párbajban megölte a császár kedvenc és vadonatúj szkíta gladiátorát, betelt a pohár, és Galerius lemészároltatta mindkettejüket; Demetert a börtöncellájában érte a halál. A thesszaloniki-i bazilika – amelyben egyébként ritka mozaikok maradtak meg a 7-8. századból – mártíromságának színhelyén épült fel.

Mindez azonban nem szolgál magyarázatul arra, miért is övezték Demetert Szalonikin kívül is mindenütt akkora tisztelettel, hogyan lett e harcos – akit mindig teljes vértezetben ábrázolnak az ikonokon – a pásztorok és földművesek védőszentje, s miért neveztek el róla egy egész hónapot. A válasz az ünnep időpontjában keresendő. Ehhez a dátumhoz kötötték ugyanis a gazdasági év végét, a téli félév kezdetét. Ekkor jártak le a Szent György napján (április 23.) kötött szerződések, ekkor fejtették le első ízben az újbort, ekkor indultak el a hegyi legelőkről a pásztorok a téli szállásokra, s a veszélyes úton bizonnyal elkelt egy égi patrónus segítsége.

De nem csak Görögországban számít nagy ünnepnek Szent Demeteré, hanem az volt valaha Magyarországon is, méghozzá igen hasonló keretek közt is ülték meg. Egész Magyarországon szokásban volt a „dömötörözés”, amely szintén a gazdasági év végéhez kapcsolódó vigalom volt. A pásztorok ekkor számoltak el a jószággal, s ekkor kapták meg a bérüket is, ezért az ünnepet juhászújévnek is nevezték. Demeter itt is a juhászok patrónusa volt, s a vidám összesereglés ezzel a rigmussal vette kezdetét:

„Engedje az Isten, hogy
több Dömötör napját éljünk
erővel, egészséggel, lélöküdvösséggel!”

Annál is figyelemreméltóbb ez, minthogy a katolikus egyházban nem ünneplik meg Szent Demetert: csak olyan területeken tisztelik a szentet, ahol a bizánci – ortodox – kereszténység is elterjedt. Viszont Magyarországon olyannyira meggyökerezett a Demeter-kultusz, hogy a székelyek például székelynek gondolják a szentet, sőt, még azt is tudni vélik, hogy Gyimesbükk volt a szülőhelye. Ezért sokáig úgy gondolták, a magyar Szent Demeter-hagyomány 10-11. századi eredetű, és bizánci hatásnak tudható be, hiszen az ortodox kereszténység az árpád-kori Magyarországon jóval erősebben érvényesült, mint a tatárjárást követő időkben. Újabban azonban, a Demeter-legenda filológiai és a szaloniki-i bazilika régészeti vizsgálatának eredményeképp egy másik magyarázat kezd körvonalazódni: hogy Demeter Sirmiumban született és élt, s onnan kerültek át ereklyéi – és velük együtt kultusza is – Thesszalonikibe. Így tehát kultusza is folyamatosan élhetett tovább Pannóniában, s ennek leágazása a magyar Dömötör-kultusz.[1.] Mindenesetre tisztelete itt sohasem öltött olyan méreteket, mint görög földön, ahol számos templomot szenteltek – és szentelnek mindmáig – a nevére.

Magyarországon egyedül a beloianniszi ortodox templom büszkélkedhet Szent Demeter ereklyéjével.

Egészen más természet, egészen más karakterű szent a 3-4. század fordulóján élt myra-i püspök, Szent Miklós. Ikonjain is egy szelíd arcú, nyugodt tekintetű öregemberrel találkozunk, aki áldásra emeli kezét. Életéről még kevesebbet tudunk, mint Demeteréről; írásai, beszédei nem, „csupán” a jótettei maradtak fenn. A közismert történet, amely a Mikulás-hagyomány alapjául szolgál, s amely szerint titokban pénzt juttatott az árva leányoknak; vagy a másik história, amikor halálra ítélt foglyokért járt közben a császárnál; és végül a falképeken legtöbbet ábrázolt epizód, amely szerint amikor a Szentföldre hajózott, imájára a veszedelmesen háborgó tenger, amely már éppen elnyeléssel fenyegette a lélekvesztőt, egyszerre elcsitult. Ez utóbbi történet alapozta meg kultuszát Görögország-szerte: ő a hajósok és hajózók védőszentje, s a kikötőkben álló kápolnák, templomok egytől-egyig az ő nevére vannak szentelve. Aki nem Szent Demeterhez fohászkodott a viharok idején, egész biztosan szent Miklós közbenjárásáért esedezett: a szigetlakók és a tengerpartokon élők. Ezért viseli a legtöbb halászbárka is az ő nevét. A hívők mindig is bizalommal fordultak hozzá, hiszen aki életében annyi jótettet hajtott végre, nem sokkal többet tehet-e most, odafent az égben, amikor az Úr trónjának közelében áll? Az életéről szóló legenda úgy tartja, már gyermekkorában, a kisázsiai Pátarában is legfőbb iskolája „a keresztényekkel való találkozások és beszélgetések” voltak. Nagybátyja, aki püspök volt Myrában, magához kérette, amikor felserdült, s ő maga szentelte pappá. Mintha csak előre látta volna unokaöccsének áldott munkásságát, felszentelésekor így beszélt: „Ez az ifjú sok szenvedőnek szolgál majd még vigasztalásul, és sok lelket küld majd a mennyeknek országába”. Püspökké emelése után csakugyan számos kórházat, szegényházat, vendégszállást alapított, ugyanakkor szűkebb környezetében nem ezzel, hanem csöndes és aszketikus életvitelével szerzett magának hírnevet. Amikor a 330. év decemberének 6. napján végül megpihent az Úrban, a myrai keresztények nem egy félelmetes, különös szentet, hanem atyjukat siratták.

A harmadik szent időben jóval közelebb áll hozzánk, életéről is jóval többet tudunk, habár nem volt sem katona, sem püspök: szerzetes volt, aki a 18. században élt és halt meg: Etoli Szent Kozmasz.

Etolia vad, nehezen járható hegyvidékének egyik falvában, Megalo Dendroban született 1714-ben. Húszesztendős koráig szülei szövőműhelyében dolgozott, majd segédtanítónak állt a falusi iskolában. 1749-ben az Áthosz-hegyre ment, ahol tanult a kor egyik leghíresebb oktatási intézményében, az Áthoszi Akadémián, melyben teológiát és kortárs filozófiát egyaránt lehetett hallgatni. Áthoszon, a Filotheu monostorban tette le szerzetesi fogadalmát is, ezt követően pedig tíz esztendeig élte a szerzetesek mindennapi életét, amelyet alapvetően az imádság és a munka határoz meg.

1760-ban engedélyt kapott II. Szofróniosz konstantinápolyi pátriárkától arra, hogy hitszónokként, prédikátorként járja a görög vidékeket, mert egyes területeken az elszegényedett lakosságot már igen fenyegette az iszlamizálódás veszélye. Attól kezdve Kozmasz fáradhatatlanul utazott, hajón, öszvérháton és gyalogszerrel bejárta a szigeteket, Thrákiát, Makedóniát, Ípiroszt, megfordult mindenütt, ahol szüksége lehetett a népnek arra, hogy erőt, önbizalmat öntsenek belé; iskolák alapítására ösztönözte a falvak lakóit, mert hitt abban, hogy a nyelv és az ortodoxia tartja meg a görögséget a megpróbáltatások idején minden erődnél biztosabban. Nem hitt a fegyverekben: az ortodoxiában hitt, mert fegyverei az elnyomó törököknek is voltak, de nem volt ortodoxiájuk, és nem voltak a görög nyelv, az Egyház anyanyelvének élő örökösei. Több mint száz iskolát alapított, és mindenütt hirdette, hogy az iskolák jelentik a szabadság titkos zálogát, mert ott tanulja meg az ember a nyelvet és a hitet, e kettő által pedig sosem felejti el, ki is ő valójában: „Jobb, ha van egy görög iskola a falutokban, mintha forrás vagy folyó van ott, mert ha gyermeketek tanul, emberré lesz. (…) Az iskola világosságot nyújt az embereknek. Felnyitja a hívő ortodox keresztények szemét a szentségekre. Megtudjuk, mi Isten, mik az erények, mi az üdv, és mi a kárhozat.”

Tanított, de mindenekelőtt élete példájával, önzetlenségével és kifogyhatatlan lelkesedésével tudta rábírni az embereket a cselekvésre. A maga korában sokszor forradalminak számító eszméket is igyekezett meghonosítani, például a nők megbecsülését, egyenjogúságát szorgalmazta, kiállt a szegények és tanulatlanok elnyomása ellen.

Az 1770-es – sikertelen – peloponnézoszi felkelés után, amelyet az Orlov-testvérek szorgalmaztak orosz cári támogatással, Kozmasz atyát is felbujtóként kezdték keresni a török hatóságok. A ma Albániához tartozó Beratban halt vértanúhalált 1779-ben. Életében mindig azt mondogatta: „A szerzetes számára az üdvözülés egyetlen módja a világtól való elszakadás. Most azt mondjátok: de hát te is szerzetes volnál, mit törődsz akkor a világ dolgaival? Én magam is rossz úton járok. Hanem mivel népünk tudatlanságra jutott, így szóltam magamhoz: hadd veszejtsen el engem, egyetlen bárányt Krisztus, hátha megnyer ezáltal másokat. Talán Isten gondviselése és a ti imáitok megment majd engem is…”

Három különböző szent, három teljesen különböző karakter: egy katona, egy püspök és egy nincstelen szerzetes. Mi köti őket össze? Az, hogy mindhárman, igaz, más-más szempontból, más-más módon a keresztény görög nép őrzői voltak. De mi a közös bennük, mi az, amitől mindhármukat megilleti a „szent” megnevezés?

Manapság hajlamosak vagyunk a szentekben „jó” embereket, bűntelen, szelíd alakokat látni. Ez a vélekedés azonban rögvest talaját veszti mihelyt egy templomba lépünk. Mert a glóriás alakok, akiket a freskókon látunk néma körben állni, meglehetősen sokfélék: szelíd koldusok, haragvó katonák, családanyák, szerzetesek, püspökök, egyszóval a legkevésbé sem egy sémára készült emberek. Akkor hát mi különbözteti meg őket az egyszerű hívőktől, tőlünk? Mi az, ami egyszerre bírja el a haragot és a szelídséget, amiben egyidejűleg lehet jelen a küzdelem és a megadás? A magam részéről egyetlen ilyen dolgot ismerek: és az a szeretet. Csak itt fordulhat elő, hogy aki megadja magát, az győzedelmeskedik, csak ott fér össze a szomorúság a boldogsággal. Akkor hát mindenki, aki szeret, az szent? Igen is, nem is. A szentben, ahogy ikonjaikon is látjuk, szeretetük mellett megjelenik valami más is, különös, megnevezhetetlen erő, amely végighajszolja Szent Kozmaszt Görögországon, nyugalommal tölti el Miklós püspököt a szélvihartól felkorbácsolt tengeren, és bátorságot ad Demeternek a mártíromság elviseléséhez. A szent egy különös ember, aki szeretetének mértékében szinte átlátszóvá válik, és tanúságtevője lesz egy különös hatalomnak, amely nem evilágból való. Ez jelenik meg minden cselekedetében, akkor is, ha harcba száll, ha tanít, ha adakozik, és ha a liturgiát végzi. Ennek a különös, hitből fakadó erőnek, amely megannyi formát képes ölteni, új nevet kellett találni, amely összefogja mindezeket a széttartó tulajdonságokat és képességeket. Ez a név az, hogy „szent”. Önmaga meghatározása. Ez az, ami képes közös nevezőre hozni három olyan teljesen különböző embert, mint Szent Demeter, Szent Miklós és Etoli Szent Kozmasz, a görög nép védőszentjei.


[1.]Ehhez: Tóth Péter, Egy bizánci szent Magyarországon, egy magyar szent Bizáncban, Magyar Könyvszemle, 117. évf., 2001/1.