Damaszkuszi Szt. János:

 

Szent atyánknak, Damaszkuszi Szent Jánosnak védőbeszéde azok ellen, akik elvetik a szent képmásokat[1]

 

1. Jóllehet méltatlan voltunk tudatában mindenkor csendben kellene lennünk, és Istennek tárnunk fel bűneinket, melyeket elkövettünk, mégis, mivel minden helyénvaló a maga idejében, látom pedig, amint az Egyház – melyet Isten épített a próféták és apostolok alapján, ahol Krisztus, az ő fia a szegletkő –, mintha csak a tengeren dobálná egymást követő hullámok tornyosodó fergetege, hánykódik, és gonosz szellemek oly gyötrelmes sodra vonja, taszítja; látom, amint Krisztus felülről szőtt köntöse, melyet az istentelenség szolgái elszakítani merészeltek,[2] kettéhasad, teste pedig – mely az Isten népe, s az egyház kezdettől fogva fennálló hagyománya – különféle vélekedésekre töredezik: úgy ítélem, nem ésszerű hallgatnunk, és nyelvünket béklyóba vernünk, szem előtt tartván a fenyegető kijelentést, mely így szól: „Ha meghátrálsz, nem gyönyörködik benned az én lelkem” (Hab 2,4; Zsid 10,38.), és „ha látod, hogy közelít a kard, de nem szólsz testvérednek, rajtad kérem számon az ő vérét” (Ez 33,8.). Most hát, hogy elviselhetetlen félelem kínoz, szólásra nyitottam számat, mert a király fenségét az igazság elébe nem helyeztem: „Mert királyok ellen szólottam[3] hallottam az istenős Dávidtól – „és meg nem szégyenültem” (Zsolt 118 [119],46 LXX), hanem annál inkább szólásra indított e rettegés. Rettenetes erővel bír ugyanis a király szava, hogy alattvalóit meghátrálásra késztesse: hiszen kezdettől fogva kevesen akadtak, akik a királyi rendeleteket[4] semmibe vették, akik tudják, hogy a földi király felett is király van odafent, s hogy a törvények urai a királyoknak is.

2. Miután tehát mindenekelőtt gondolatmenetem mintegy vázául és alapjául az Egyház rendelkezéseinek megőrzését tettem meg – ami fennmaradásának[5] természetes forrása –, a beszéd rajtszalagját átszakítottam, s azt, mint jól felkantározott paripát, a rajtvonal elhagyására sarkalltam. Úgy gondoltam ugyanis, hogy valóban szörnyűséges, sőt több mint szörnyűséges, hogy az Egyház, mely megannyi erényben tündököl, miután a legistenesebb férfiaknak a kezdetektől átadott hagyományai révén virágzott, ismét visszatérjen a szegényes elemekhez[6], és félvén féljen ott, hol nincs mitől félni, és mintha nem ismerte volna meg a valóságos Istent, arra gyanakodjék, hogy bálványimádásba esik, és hogy akár egy kevés is hiányozzék tökéletességéhez, s mintha oly igen viruló orcájának közepén szégyenletes bélyeg éktelenkedne, a jelentéktelen idegentest szépségének egészét tönkretegye: mert nem kicsi a kicsi, ha sokra viszi – ahogy bizony az sem apróság, ha az Egyház kezdetektől fennálló hagyományát egy betoldás felforgatja, ami jeles elődeink megvetését jelenti – kiknek pedig életét szemlélvén hitét kellene utánoznunk.[7]

3. Most tehát először is esdekelve kérem a mindenható Urat, aki előtt mindenek mezítelen és fedetlen állnak, akinek beszédünk ajánljuk, hogy – miután tudja, hogy e dologban alázatos véleményem elfogultságtól mentes, szándékom feddhetetlen – adja nyelvemre a szavakat, mikor szólásra nyitom számat, és vegye kezébe elmém kantárját, és húzza önmaga felé, hogy egyenesen előre haladjon, vágtasson, és ne térjen el se jobbra a látszat felé, vagy balra, a nyilvánvaló dolgok felé; őutána pedig az Isten népének egészét, a szent nemzetet, a királyi papságot, Krisztus értelmes nyájának jó pásztorával[8] együtt, aki Krisztus főpapi voltát ma­gában kiábrázolja, hogy beszédemet fogadják jóindulattal, ne akadjanak fel apróságokon, ne várjanak el gazdag stílust, mert én szegény ehhez egyáltalán nem értek, hanem fontolják meg a benne foglalt gondolatok erejét – „mert az Isten országa nem beszédben, hanem erőben áll” (1Kor 4,20.). Mert nem az a cél, hogy győz­zek, hanem hogy az ostromlott igazságnak eltökélt szándékom segítő kezét nyújtsam. Most tehát a való Igazságot hívom segítségül, és ezzel elkezdem beszédem.

4. Tudom, hogy az, aki hazugságot nem ismer, mondta: „Az Úr, a Te Istened egy” (MTörv 6,4), és „Az Úrnak, a Te Istenednek hódolj, és egyedül őt imádd” (MTörv 6,13), aztán „Ne legyenek néked más isteneid” (MTörv 5,7), és „Ne készíts semmiféle faragott hasonmást, sem olyanokat, amelyek fenn az égben, sem olyanokat, amelyek lenn a földön találhatók” (MTörv 5,8); illetve „Szégyenüljenek meg mind, akik faragott képeknek hódolnak” (Zsolt 96,7 LXX), és „pusztuljanak el azok az istenek, akik nem teremtették az eget és a földet” (Jer 10,11); és ismerem mindazt, amit hasonló szellemben „régen az Isten a prófétákon keresztül az atyáknak mondott, mígnem az utolsó napokban velünk egyszülött Fián keresztül szólt, aki által a korokat is teremtette” (Zsid 1,1‑2). Tudom, hogy azt mondta: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek Téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, Jézus Krisztust”. Hiszek egy Istenben, mindenek egyet­len kezdet nélküli kezdetében, a teremtetlen, romolhatatlan, halhatatlan, örökkévaló, örökre megmaradó, felfoghatatlan, testetlen, láthatatlan, körülírhatatlan, alakba zárhatatlan valóságfölötti valóságban, az istenfeletti istenségben három hiposztázisban – Atyában, Fiúban és Szentlélekben –, és egyedül őt imádom, egyedül Neki adom meg az imádat hódolatát. Egy Istennek hódolok, egyetlen istenségnek, de a hiposztá­zisok Háromságát is imádom, az Atyaistent, a megtestesült Fiúistent, és a Szentlelket: az egy Istent.

Nem hódolok a természetnek a Teremtő helyett, hanem a hozzám hasonlóra teremtett Teremtőnek hódolok, aki leereszkedett a teremtéshez anélkül, hogy méltóságából veszített volna, vagy kisebbé lett volna, hogy természetemet megdicsőítse és isteni természet részesévé tegye[9]. A királlyal és Istennel együtt hódolok bíborpalástjának is: nem mint egy negyedik isteni személynek – távol legyen tőlem –, hanem mint amit saját istenségével egyesített s azzá tett felkenője, ami ő maga volt, anélkül, hogy elváltoztatta volna. Hiszen nem lett az istenség a test természetévé, hanem amiképpen az Ige testté lett, miközben változatlan az maradt, aki volt, így a test is az Igévé lett, anélkül, hogy elveszítette volna azt, ami: inkább hiposztázisa szerint azonosult az Igével. Ezért hát bátran ábrázolom képileg a láthatatlan Istent: nem mint láthatatlant, hanem mint aki értünk láthatóvá lett azáltal, hogy testben és vérben részesült. Nem a láthatatlan istenséget képezem le, hanem az Isten láthatóvá vált testét. Hiszen ha lehetetlen a lelket képileg ábrázolni, mennyivel inkább lehetetlen a lélek anyagtalanságának forrását, Istent?

5. Mégis azt mondják: azt parancsolta Isten a törvényhozó, Mózes által, hogy „Uradnak, a te Istenednek hódolj, és egyedül őt imádd” (MTörv 6,13), meg hogy „ne készíts semmiféle hasonmást, semmiféle égi és semmiféle földi dologról” (MTörv 5,8).

Testvéreim, valóban tévelyegnek, akik nem ismerik az írásokat, és nem tudják, hogy „a betű megöl, a lélek viszont megelevenít” (2Kor 3,6). Nekik méltán felelhetek a következőképpen: aki mindezt megtanította nektek, tanítsa meg a következőket is. Értsd meg, hogyan magyarázza mindezt a törvényhozó a Második Törvénykönyvben eképpen: „És az Úr a tűz közepéből szólt hozzátok: beszéd hangját hallottátok, és nem hasonmást láttatok, csak hangot”, majd kissé alább „és őrizzétek meg gondosan lelketeket, mert hasonmást nem láttatok azon a napon, amelyen a Úr beszélt veletek a Hóreb hegyén, a tűz közepéből: nehogy megszegjétek a törvényt és faragott hasonmást készítsetek magatoknak, bármiféle képmást, férfi vagy nő hasonmását, bármiféle földi állat, vagy szárnyas madár hasonmását”, és így tovább, majd kicsivel alább „nehogy feltekintve az égre, s látván a Holdat, a Napot, a csillagokat és az égbolt egész rendjét, eltévelyedj, s hódolj azoknak, imádd azokat” (MTörv 4,12; 15‑17; 19 LXX).

6. Látod, hogy egy a célja: ne imádd a teremtést a Teremtő helyett, és az imádat hódolatát ne add meg másnak, csak egyedül az Alkotómesternek. Ezért kapcsolja mindig össze a hódolatot az imádattal. Hiszen azt is mondja még, hogy „Ne legyenek néked más isteneid rajtam kívül![10] Ne készíts magadnak szobrot, sem semmiféle hasonmást, ne hódolj azoknak, se ne imádd azokat, mert én az Úr vagyok a te Istened” (MTörv 5,7‑9), és ismét: „oltáraitokat rontsátok le és oszlopaikat zúzzátok össze, szent ligeteiket vágjátok ki, szobraikat tűzben égessétek meg, hogy semmiképpen se hódoljatok más istennek”, majd kissé alább „ne készíts magadnak öntött isteneket” (Kiv 34, 13‑14; 17).

7. Látod, hogy a bálványimádás miatt tiltja meg a képi ábrázolást, s azért, mert lehetetlen a mennyiség nélküli, körülírhatatlan, láthatatlan Istent ábrázolni. „Nem láttátok formáját”, mondja, ahogy Pál is az Arész‑dombon állva így szólt: „Mivel tehát az Isten nemzetsége vagyunk, nem szabad azt gondolnunk, hogy aranyhoz, ezüsthöz, kőhöz, művészi ábrázoláshoz, vagy emberi elképzeléshez hasonló lenne az istenség” (ApCsel 17,29).

8. Az izraeliták azért kapták ezt a törvényt, mert hajlamosak voltak bálványimádásba esni. Mi azonban, akiknek – a teológia nyelvén szólva – megadatott, hogy a babonaság tévelygésétől megmenekülve tisztán az Istennel lehessünk, és az igazság felismerésével egyedül Istent imádjuk, és az istenismeret teljességét gazdagítsuk, eljussunk a tökéletes férfiúságra túllépve a csecsemőkoron[11]: többé nem állunk nevelő felügyelete alatt,[12] mert megkaptuk az Istentől a megítélés készségét, és tudjuk, mit ábrázolunk, s mi az, amit képen ábrázolni nem lehet.  „Nem láttátok formáját”, mondja. Mekkora a bölcsessége a tövényhozónak! Hogyan is lehetne a láthatatlant képileg ábrázolni, a hasonlíthatatlan hasonmását elkészíteni? Miképp lehetne a mennyiség, nagyság és határok nélkülit lefesteni? Hogyan lehetne a formával nem rendelkezőt megformálni? Miként lehet­ne a testetlent színekkel ábrázolni?

Mit üzen ezzel rejtjelesen? Nyilván azt, hogy amikor majd látod, hogy a testetlen érted emberré lett, akkor készítsd el emberi alakjának lenyomatát; amikor a láthatatlan testben láthatóvá lesz, akkor ábrázold képen hasonmását Annak, akit láttál. Amikor az, aki természetének mindent felülmúló voltánál fogva testetlen, alaktalan, mennyiség, méret és nagyság nélküli, Isten alakjában lévén a szolga formáját veszi fel,[13] s így mennyiséggé, méretté húzza össze magát, és testi ábrázatot ölt magára, akkor ábrázold táblákon, és tedd ki szemlére azt, aki elfogadta, hogy lássák. Ábrázold elbeszélhetetlen leereszkedését, a Szűztől való születését, a Jordánban való megkeresztelkedését, színeváltozását a Tábor hegyén, szenvedésmentességét képviselő szenvedéseit, és isteni természetét jelző csodáit – melyeket a test tevékenységén keresztül isteni tevékenység vitt véghez –, üdvözítő keresztjét, eltemettetését, feltámadását, mennybemenetelét.[14] Fesd le mindet szavakkal éppúgy mint színekkel.

Ne félj, ne ijedj meg: tudok a hódolat különböző formáiról. Ábrahám hódolattal borult le Enór fiai előtt, istentelen és istenismeret hiányában szenvedő emberek előtt, amikor a kettős barlangot megvásárolta sírhelynek.[15] Hódolt Jákob testvére, Ézsau,[16] és az egyiptomi Fáraó előtt,[17] sőt a bot csúcsára is hódolatát fejezte ki.[18] Józsué, Nún fia és Dániel az Isten angyalát köszöntötték hódolva, de nem imádták őt.[19] Más ugyanis az imádat hódolata és más a tiszteletünket kifejező hódolat a nálunk valamilyen szempontból kiválóbb előtt.

9. Mivel tehát beszédünk tárgya a képmás és a hódolat, először is e két fogalmat tisztázzuk. Nos, a képmás modelljét olyan módon kiábrázoló hasonmás, hogy ahhoz képest bizonyos mértékű eltérést is mutat, hiszen a képmás nem mindenben hasonlít ősképéhez. Most tehát a láthatatlan Isten élő, természetes és eltéréstől mentes képmása a Fiú, mert egészében magában hordja az Atyát, és mindene megvan, hogy vele azonos legyen, és csak abban különbözik, hogy okkal bír. Természetszerűleg ok ugyanis az Atya és okozat a Fiú, mert nem az atya van a fiútól, hanem a fiú az atyától. Tőle van ugyanis az – bár nem későbbi –, hogy a Fiú mindaz, ami nemző Atyja.

10. Az Istenben is vannak képmások és minták: az ő révén létrejönni készülő dolgokéi, azaz a világkorszakok előtti változhatatlan akarata. Az istenség ugyanis egészében változhatatlan, és nincs benne változás, vagy másulás árnyéka.[20] Ezeket a képmásokat eleve elrendeléseknek hívja szent Dénes, aki alaposan megvizsgálta az isteni, Istennél és Isten körül lévő dolgokat.[21] Akaratában ugyanis kiábrázolta és képileg megformálta létrejöttük előtt mindazokat, amiket eleve elrendelt, amelyek akaratának pontosan megfelelően megvalósulni készültek – mintha valaki házat építeni készülvén először annak alakját elméjében kialakítja és képileg megformálja.

11. Aztán vannak olyan képmások, amelyek a láthatatlan és megmintázhatatlan dolgokat testileg mintázzák meg a homályos megértést segítve. Hiszen a Szentírás is megmintázza az Istent és az angyalokat, aminek az okát a fent említett isteni férfiú a következőképpen adja meg:

 

Annak, hogy méltán álcázzák a megmintázhatatlanokat mintákkal, s az alaktalanokat alakzatokkal, mondhatnánk, nemcsak az az oka, hogy a mi mércénk gyenge ahhoz, hogy tüstént az elmével felfogható dolgok szemléléséhez emelkedjen fel, és rászabott, vele rokon természetű felvezetésre van szüksége...[22]

 

Ha tehát az isteni Igének a mi mércénkre tekintettel minden eszközt igénybe véve felemelésünkre van gondja, s ezért az egyszerű és megmintázhatatlan lényeket is mintázatba csomagolja számunkra, hogyne ábrázolná képileg azt, ami természeténél fogva rendelkezik alakkal és formával, ha vágyunk rá, de távolléténél fogva nem láthatjuk? Az érzékelés révén ugyanis az agylebeny homloküregi részében képzet jön létre, s innen továbbítódik az ítélőképességhez, majd az emlékezet elraktározza. Azt mondja bizony az isteni szavú Gergely, hogy bár elménk sokat fáradozik, hogy levesse mind a testi kötöttségeket, képtelen erre,[23] azonban „az Isten láthatatlan tulajdonságait szemlélhetjük a világ teremtése folytán alkotásaiból megértve azokat” (Róm 1,20.). A teremtmények között ugyanis olyan képmásokat láthatunk, amelyek homályosan az isteni visszatükröződését jelentik számunkra, mint például amikor azt mondjuk, hogy a kezdeten túli Szentháromságot kiábrázolja a Nap, s annak fénye és kisugárzása, vagy a forrás, a feltörő víz, s annak kifolyása; ugyanígy elménk, értelmünk és szellemünk, vagy pedig a rózsa növénye, virága és illata.

12. Ismét csak előképnek nevezzük azt, ami a jövőbeli események árnyképeit rejtjelesen ábrázolja: mint például  a láda,[24] a vessző,[25] s a korsó[26] a szent Szüzet, az Istenszülőt; vagy a rézkígyó[27] azt, aki a kereszt által hatástalanította a rosszat a világra hozó kígyó harapását; a víz és a felhő pedig a keresztség Lelkét.[28]

13. Aztán képnek nevezzük azt, ami a megtörtént dolgokat idézi, és egy csodára, vagy megtiszteltetésre, megszégyenülésre, erényes tettre, vagy gonoszságra emlékeztet, hogy javára váljon azoknak, akik később látjuk, hátha elkerüljük a rosszat, és az erényre törekedünk. Ez a fajta kétféle: egyrészt a könyvekbe foglalt szavakban áll, amiként az Isten a törvényt a táblákba véste, és megparancsolta, hogy az istenes emberek életét írásban rögzítsük, másrészt érzéki szemléletet vesz igénybe, mint amikor az Isten megparancsolta, hogy a korsót, a vesszőt tegyék el a ládába emlékeztetőül. Így tehát vagy minden képet pusztíts el, és törvényalkotásoddal szállj szembe azzal, aki mindezt megparancsolta, vagy fogadd el mindegyiket, melyiket‑melyiket a megfelelő módon és értelemben.

14. A hódolat az alávetettség és tisztelet szimbolikus kifejezése. Ennek is különféle módozatai ismeretesek. Először is hódolat mint az imádat megnyilvánulása: ezt egyedül a természeténél fogva hódolatra méltó Istennek adjuk meg. Aztán a természeténél fogva hódolatra méltó Istenre tekintettel hódolunk barátai és szolgái előtt, mint Józsué, Nún fia[29] és Dániel[30] az angyal előtt, vagy az Isten szent helyei előtt, ahogy Dávid mondja: „Hódolva boruljunk a helyre, ahol lábai megálltak” (Zsolt 131 [132],7 LXX.), vagy a neki szentelt tárgyak előtt – mint ahogy Izráel egésze mindig is hódolt a Sátor és a Jeruzsálemi templom előtt körben állva, és mindenhonnan a templom felé fordulva hódolattal borulnak le mind a mai napig –, vagy az Általa felkent feljebbvalók előtt, mint Jákob az Isten akaratából elsőszülött testvére, Ézsau, és az Isten által felszentelt fejedelem, a Fáraó előtt, valamint József előtt a testvérei.[31] Ismerem azonban a hódolatnak azt a fajtáját is, amellyel egymásnak fejezzük ki tiszteletünket, mint Ábrahám Emmór fiainak. Vagy minden hódolatot törölj el, vagy fogadd el mindet a kellő értelemben és módon.

15. Felelj nekem, ha kérdezlek: Egy isten az Isten? „Igen”, mondanád, gondolom: egy tehát a törvényhozó. Akkor hogyhogy ellentétes törvényeket hoz? Hiszen a kerubok sincsenek a teremtett világon kívül. Akkor hát miért parancsolja meg, hogy emberi kezek által készített kerub‑szobrok árnyékolják be a frigyláda engesztelésre szolgáló fedelét?[32] Vagy pedig nyilvánvaló, hogy az Istennek mint körülírhatatlan, hasonlíthatatlan lénynek képtelenség elkészíteni képmását, vagy valami más lénynek mint Istennek,[33] nehogy a teremtésnek mint Istennek imádattal hódoljunk. A keruboknak azonban, amelyek körülírhatók és az isteni trónus körül állnak mint szolgái, képmásait azért parancsolja meg elkészíteni, hogy a frigyláda fedelét szolgákként beárnyékolják. Illő volt ugyanis, hogy a mennyei celebránsok képmása árnyékolja be az isteni misztériumok képmását. Aztán a frigyszekrényt, engesztelésre szolgáló fedelét, a korsót minek tartod? Nem kézzel készültek azok? Nem emberi kéz munkái? Nem értéktelen – ahogy te mondod – anyagból készültek? Vagy a Sátor egésze? Nem képmás‑e az is? Nemde árnyéka és előképe az igaziaknak? Hiszen azt mondja az isteni apostol, amikor a törvény szent tárgyairól értekezik: „Ezek a mennyei dolgok előképét és árnyékát imádták aszerint, ahogy Mózes a kijelentést kapta, amikor a Sátrat készült elkészíteni. ‚Ügyelj tehát’, mondja, ‚hogy mindent aszerint a minta szerint készíttess el, amelyet a hegyen mutattam neked’„ (Zsid 8,5.). A Törvény azonban még képmás se volt, csak a képmást megelőlegező árnykép. Azt mondja ugyanis ugyanez az apostol: „A Törvény a jövendőbeli javak árnyékát tartalmazza, nem pedig a dolgoknak képét magát” (Zsid 10,1.). Ha tehát a törvény tiltja a képmásokat, maga azonban csak a képmás előképe, mit mondjunk? Ha a Sátor árnykép és a minta mintája, hogy parancsolja meg a törvény, hogy ne készítsünk képi ábrázolásokat? Csakhogy szó sincs erről, hanem inkább „minden dolognak megvan a maga ideje” (Préd 3,1.).

16. Régen az Istent, testetlen és alaktalan lévén, nem lehetett képen ábrázolni, most viszont, hogy az Isten testben volt látható, és együtt élt az emberekkel, képen mutatom be azt, ami Istenből látható. Nem hódolok az anyagnak, hódolattal illetem azonban az anyag alkotómesterét, aki értem anyaggá lett, és üdvösségemet anyag által munkálta, és nem szűnök tiszteletben tartani az anyagot, amely üdvösségemnek eszköze volt. Nem mint Istent tisztelem – ugyan már, hogyan is lehetne isten az, melynek keletkezése a nem létezőkből történt –, még ha az Isten teste Isten is, mert a két valóság változatlan egyesülése révén az lett, ami Felkenője, de mégis az maradt, ami természete szerint volt: értelmes és elmével rendelkező lélek által áthatott hústest, hatalom alatt álló és nem teremtetlen. Az anyagnak, mely által üdvösségem megszülethetett, többi részét pedig tisztelem és nagy becsben tartom, mert isteni energiával és kegyelemmel teljes. Vagy talán a kereszt háromszor áldott és boldogságos fája nem anyag‑e? Vagy az élethozó és életet adó kő, a szent sír, feltámadásunk forrása nem anyag‑e? Nem anyag‑e a tinta és az evangéliumok szentséges papirosa? Nem anyag‑e az élethordozó asztal, amely nekünk az élet kenyerét nyújtja? Nem anyag‑e az arany, s az ezüst, melyből a keresztek, tálcák és kelyhek készülnek? Vagy nem anyag‑e mindezek felett Uram teste és vére? Vagy töröld el mindezek tiszteletét és a nekik járó hódolatot, vagy fogadd el az Egyház hagyományát követve a képmásoknak kijáró hódolatot is, melyek Istent és Isten barátait ábrázolják, s megszentelődnek a név által, valamint azáltal, hogy emiatt az isteni Lélek kegyelme árnyékolja be őket!

Ne becsméreld az anyagot, mert nem értéktelen az! Semmi sem értéktelen, ami Istentől van: csak a maniheusok gondolják úgy. Csak az értéktelen, aminek oka nem Istentől van, hanem a mi találmányunk, mégpedig azáltal jön létre, hogy szabad akaratunk a természetestől elhajlik, kileng a természetellenes felé, azaz a bűn által. Ha a törvényre hivatkozva gyalázod és tiltod a képmásokat, mint amik anyagból vannak, nézd csak, mit mond az írás:

 

És az Úr beszélt Mózessel, mondván: „Íme elhívtam név szerint Beszeleélt, Ór‑fia Orei fiát, Júda törzséből. Betöltöttem őt minden munkához a bölcsesség, értelmesség, tudomány isteni Lelkével, hogy kigondolja, felépítse, megmunkálja az aranyat, ezüstöt, rezet, a jácintkék és bíbor anyagot, a skarlátfonalat, fonott lent, drágaköveket, meg ácsmesterséggel, hogy fával dolgozzon, és egyáltalán minden munkát elvégezzen. Én adtam őt, és Eliábot, Akhiszamakh fiát, Dán törzséből; és minden értelmes szívnek én adtam értelmességet, és el fognak készíteni mindent, amit neked megparancsoltam.” (Kiv 31,1‑6 LXX.)

 

és ismét:

 

És Mózes így szólt Izrael fiainak egész gyülekezetéhez: „Hallottátok ezt a felszólítást, amit az Úr megparancsolt, mondván ‚Vegyetek el a magatokéból egy részt az Úrnak, mindenki készséges szívvel, és ajánljátok fel tulajdonotok legjavát az Úrnak: aranyat, ezüstöt, rezet, jácintkék, bíbor és skarlát fonalat, és fonott lent, kecskeszőrt, vörösre festett kosbőrt, kék bőrt, nem‑korhadó faanyagot, olajkenetet, szardiszi követ, köveket faragáshoz, meg az efódhoz és a hósenhez. Közöttetek minden bölcs szív lásson mind ahhoz a munkához, amelyet az Úr megparancsolt nektek.’” (Kiv 35,4‑11 LXX.)

 

és így tovább. Majd nem sokkal ezután:

 

És elkészítette a két smaragdkövet egybefőzve, aranyba foglalva, és pecsétgyűrű módjára kivésve. (Kiv 36,13 LXX = 39,6 a maszoréta szöveg szerint.)

 

és ismét:

 

A kövek Izrael fiainak tizenkét nevével bevésett pecsétek voltak, mindegyikük a tizenkét törzsnek megfelelően a saját nevével (Kiv 36,21 LXX = 39,14 a maszoréta szövegben).

 

majd:

 

És elkészítették a tanúság sátrának függönyét jácintkék, bíbor és skarlát fonálból és fonott lenből: a kerubok hímzett ábrázolását (Kiv 37,5 LXX = 36,37 a maszoréta kánonban).

 

és ismét:

 

És elkészítették a láda engesztelő fedelét tiszta aranyból, és a két kerubot (Kiv 38,5‑6 LXX vö. 37,6‑7 a maszoréta szövegben).

 

Íme a szerintetek értéktelen drága anyag. Hiszen micsoda olcsóbb a kecskeszőrnél és a színeknél? S a skarlát, a bíbor, a kék nem színek? Íme a kerubok hasonmása. Hogy mondhatod, hogy a törvény megtiltja annak készítését, amit elkészíteni megparancsol? Ha a törvényre hivatkozva tiltod meg a képmások készítését, akkor legyen gondod arra is, hogy megtartsd a szombatnapot, s metélkedj körül! Hiszen ezeket a törvény kibúvó nélkül megparancsolja. Hanem tudjátok meg, hogy „Ha a törvényt tartjátok, Krisztus semmit sem használ nektek. Akik a törvény által igazultok meg, a kegyelemből kiestetek” (Gal 5,2‑4.). A régi Izrael nem látta az Istent, „mi azonban fedetlen arccal tükrözzük vissza az Úr dicsőségét” (2Kor 3,18).

17. Az ő vonásait – a megtestesült Isten Igéről beszélek –, mindenhol kitesszük közszemlére az érzékek számára, és érzékszerveink közt a legelsőt (ez pedig a látás) ezáltal megszenteljük, ahogyan az igék által hallásunkat. A képmás ugyanis emlékeztető. Ami pedig az írástudók számára a könyv, az az írástudatlanok számára a képmás, s ami a hallás számára az ige, az a látás számára a képmás, Vele magával azonban elménken keresztül egyesülünk. Ezért parancsolta meg az Isten, hogy nem‑korhadó fából készítsék el a Ládát, és kívülről‑belülről aranyozzák be, és helyezzék bele a táblákat, a vesszőt, az ezüst korsót benne a mannával, hogy emlékeztessék őket a történtekre, és ábrázolják ki előre a jövendő dolgokat. Ugyan ki ne nevezné ezeket képmásoknak és messzeható hírnököknek? Ezek aztán nem a sátor valamelyik eldugott sarkában hevertek, hanem az egész nép szeme előtt, és amikor rájuk tekintettek, akkor az általuk cselekvő Istent hódo­lattal és imádattal illették. Világos, hogy nem ezeket imádták, hanem miután ezek a csodák emlékezetére vezették őket, a csodatévő Istennek adták meg a hódolatot. Emlékeztetőnek szánt képmások voltak ugyanis, amelyeket nem mint isteneket tiszteltek, hanem mint olyanokat, amelyek az Isten működésére emlékeztetnek.

18. És a tizenkét követ is megparancsolta az Isten, hogy emeljék ki a Jordánból, és megadja ennek okát is. Azt mondja ugyanis: „azért, hogy ha fiad megkérdezi, mik ezek a kövek, beszéld el, hogyan vonult vissza a Jordán vize isteni parancsra, és hogyan kelt át az Úr ládája és az egész nép.”[34] Hát hogy ne ábrázolnánk képeken mi Krisztus Istenünknek üdvözítő szenvedéseit és csodáit, hogy ha megkérdez engem a fiam, micsoda ez, elmondjam, hogy az Isten Ige ember lett, és általa nem Izrael kelt át egyedül a Jordánon, hanem a természet egésze visszatért az ősi boldog állapotba; aki által a földön heverő természetünk felemelkedett minden uralom fölé, és magán az atyai trónon foglalt helyet.

19. Hanem azt mondja erre valaki: készíts képmásokat Krisztusról, és legyen ennyi elég neked, vagy még anyjáról, az Istenszülőről. Micsoda képtelenség! Nyíltan a szentek ellenségének vallottad magad: ha ugyanis Krisztusképeket készítesz, szentképeket azonban egyáltalán nem, világos, hogy nem a képeket tiltod, hanem a szentek tiszteletét, amit ősidőktől fogva senki se merészelt megtenni, sem ekkora merészségre vetemedni. Hiszen ha Krisztusról dicsőségénél fogva készítesz képmásokat, a szentek ábrázolásait nyilván dicstelenségük miatt köpöd le, s az igazságot hazugságnak igyekezed feltüntetni. „Élek én”, mondja az Úr, „és megdicsőítem azokat, akik engem dicsőítenek” (1Kir [Sám] 2,30). Az isteni apostol pedig így ír: „Többé nem vagy szolga, hanem fiú, ha pedig fiú, akkor Krisztus által Isten örököse” (Gal 4,7), és „ha egyszer vele együtt szenvedünk, ez azért van, hogy vele együtt a dicsőségben is részesüljünk” (Róm 8,17.). Nem a képmások, hanem a szentek ellen üzentél hadat. A Krisztus kebelén nyugvó teológus János mondja: „mert hozzá hasonlókká leszünk” (1Ján 3,2.). Amiképpen ugyanis a tűzzel egyesült vas nem természeténél fogva, hanem az egyesülés, azaz áttüzesedése és részesedés folytán lesz tűz, úgy aki megistenül, az sem természete, hanem részesedés folytán lesz Isten. Nem a megtestesült Isten Fia testéről beszélek, az ugyanis a két valóság egyesülése és <nem> az isteni természetből való részesedés folytán lett változatlanul Istenné, és nem isteni energia kente fel, mint a prófétákat, hanem a felkenő teljes jelenléte. Hogy pedig a szentek a megistenülés révén istenek: „az Isten”, mondja, „megállt az istenek gyülekezetében, és középen állva isteneket ítél meg” (Zsolt 81 [82], 1 LXX.), amikor az isten megáll az istenek közepette, hogy a megtiszteltetéseket szétossza, ahogy a teológus Gergely magyarázza.[35]

20. Dávidnak megígérte az Isten, hogy templomot építhet neki tulajdon fia, Salamon által, házat készíthet, ahol megpihenhet. Ezt Salamon megépítette, és kerubokat készíttetett, ahogy a Királyok könyve mondja, és a kerubokat arannyal borította, a falakat pedig körös‑körül, kívül‑belül kerubok, pálmák faragványaival ékesítette[36] – nemcsak az oldalfalakat, mondja az írás, hanem körös‑körül –, sőt ökrökkel,[37] oroszlánokkal[38] és gránátalmákkal.[39] Nem sokkal tiszteletreméltóbb az Úr házának összes falát szentek alakjaival és ábrázolásaival ékesíteni, mint állatokkal és fákkal? Hol van tehát a törvény tiltása: „Ne készíts hasonmást”? Csakhogy Salamon, akire Isten kiöntötte bölcsességét, nem Istent ábrázolandó készítette a kerubok, meg az oroszlánok és az ökrök hasonmásait – és mi sem Istent ábrázolandó készítjük el a szentek képmásait. Amiképpen ugyanis akkoriban állatok vére által szentelődött meg a nép és a templom, meg üszők leölése által, most Krisztus vére által, aki „Poncius Pilatus alatt halt mártírhalált” (1Tim 6,13), és magát a mártírok első zsengéjeként mutatta fel; és a szentek megszentelt vérén épül az Egyház – akkoriban ugyanígy állatok alakja és ábrázolása díszítette az Isten házát, most viszont a szentek képmásai, akik a Lélek által magukat élő és értelmes templommá tették lakóhelyül az Istennek.

21. Krisztust, aki Úr és király, nem seregétől megfosztva mutatjuk be: az Úr hadserege pedig a szentekből áll. Előbb a földi király fossza meg magát seregétől, s aztán saját királyát és Urát! Előbb vesse el bíborpalástját és koronáját,[40] s csak aztán próbája meg eltörölni a zsarnok ellen sikeresen küzdő, s királyi méltóságot nyert szentek szenvedéseinek tiszteletét! Ha ugyanis az Isten örökösei, Krisztus örököstársai lesznek, és királyi uralmának dicsőségében fognak osztozni, hogy ne részesednének Krisztus barátai földi dicsőségéből is? „Nem mondalak benneteket szolgáknak,” mondja az Isten, ti az én barátaim vagytok” (Jn 15,14‑15). Megfosszuk őket attól a tisztelettől, amelyet nekik az Egyház egyszer‑ s mindenkorra megadott? Micsoda féktelen kéz, micsoda vakmerő szándék, mely Istennel száll szembe, s parancsolatait megszegi! Nem hódolsz a képmás előtt: hát ne hódolj az Isten Fia előtt se, „aki a láthatatlan Isten képmása” (Kol 1,15), mégpedig élő és eltérés nélküli képmása.

Hódolok Krisztus mint megtestesült Isten, az Istenszülő, mindenek Úrnője mint Isten Fia anyja s a szentek mint Isten barátai képmása előtt, akik egészen a vérig ellenálltak a bűnnek,[41] Krisztusért ontva  vérüket őt utánozták – aki tulajdon vérét előbb kiontotta értük –, s az ő nyomaiban jártak. Hőstetteiket és szenvedéseiket képeken ábrázolom, hogy általuk megszentelődjek, és bennem a követésükre való törekvést szítsák. E tárgyakat pedig tisztelem, becsben őrzöm, és hódolattal illetem, „mivel a képmást érő tisztelet átszáll az ősképre”, ahogy az isteni Vazul mondja.[42] Ha templomokat emelsz az Isten szentjeinek, akkor győzelmi jelvényeiket is állítsd fel. Az ősi időkben nem emeltek templomokat emberek nevében, nem ünnepelték az igazak halálát, hanem meggyászolták, s aki halottat érintett, tisztátalannak számított,[43] még ha magáról Mózes teteméről volt is szó. Most viszont megüljük a szentek emlékünnepeit, Jákob holttestét meggyászolták, István halálát ünneplik. Tehát vagy szüntesd meg a szentek ünnepi megemlékezéseit is, melyek a régi törvénnyel szemben állnak,  vagy nézd el, hogy a képmások is, mármint a te állításod szerint, törvénytelenek. Csakhogy lehetetlen, hogy a szentek emlékezetét ne ünnepeljük meg, mert a szent apostolok és istenhordozó atyáink kara parancsolja nekünk. Amióta ugyanis az Isten Ige testté lett, és mindenben hozzánk hasonlóvá vált a bűnt kivéve,[44] és elegyítetlenül természetünkhöz keveredett, és változtatás nélkül megistenítette a testet azáltal, hogy istensége és testi volta összevegyítetlenül átjárják egymást, valóban meg vagyunk szentelve. S amióta az Isten Fia és Isten, aki istenségében szenvedést nem ismer, a felvett természetben szenvedett, és tartozásunk elégséges és csodálatra méltó fizetséggel törlesztette (mert a Fiú vére megindítja és kiengeszteli az Atyát), valóban szabadok vagyunk. S amióta az, aki alászállt a Hádészba, az idők kezdete óta megbilincselt lelkeknek, mint hadifoglyoknak, szabadulást hirdetett, mint vakoknak látást, és hatalmának felsőbbrendűsége révén[45] megkötözte a Nagyerőst, feltámadt, s tőlünk magához vett testét romolhatatlanná tette – valóban romolhatatlanok lettünk. Amióta pedig víztől és lélektől születtünk,[46] valóban fiúvá fogadott, s Isten örökösei lettünk.[47] Ezért hívja Pál szenteknek a hívőket. Ezért nem gyászoljuk, hanem ünnepeljük a szentek halálát. Ezért „nem vagyunk a törvény, hanem a kegyelem alatt”,[48] „miután megigazultunk a hit által” (Róm 5,1), s egyedül csak az igaz Istent ismerjük – „a törvény pedig nem az igaz számára van” (1Tim 1,9) –, nem a törvény elemei alatt állunk szolgaságban, mint csecsemők, hanem tökéletes férfiúvá serdülve[49] teljes értékű és szilárd táplálékkal táplálkozunk, nem olyannal, ami bálványimádásra szolgál. Jó a törvény, amely lámpásként világít a sötétben, de csak addig, míg a nap fel nem derül. A Hajnalcsillag pedig felragyogott szívünkben,[50] az élő víz[51] a népek számára az istenismeret tengerét felfedte, s mindnyájan megismertük az Urat. „A régiek elmúltak, íme minden újjá lett” (2Kor 5,17). Az isteni apostol azt mondja Péternek, az apostolok fejedelmének: „Ha te zsidó létedre pogányok és nem izraeliták módjára élsz, hogyan kényszerítheted a pogányokat, hogy zsidó szokásokat kövessenek?” (Gal 2,14.). A galatáknak pedig ezt írja: „Minden körülmetélt embernek tanúskodom, hogy az egész törvényt köteles megtartani” (Gal 5,3).

22. Régen, amikor Istenről nem tudtunk, olyanoknak szolgáltunk, akik természetüket tekintve nem istenek, most azonban, hogy megismertük Istent, vagyis inkább az Isten ismert meg bennünket, hogyan fordulhatunk vissza ismét az erőtelen és szegényes elemekhez?[52] Láttam az Isten emberi ábrázatát, „és lelkem megmenekült” (Ter 32,31). Az Isten képmását szemlélem, akárcsak Jákob, még ha nem is ugyanolyan módon. ő ugyanis anyagtalanul látta azt, aki az elme anyagtalan szemei számára az eljövendőt hirdette előre, én pedig a testben látott Isten emlékének rejtett eleven parazsát szemlélem. Az apostolok árnyéka,[53] kendői, kötényei[54] betegségeket űztek el, démonokat zavartak el. Hát a szentek árnyéka és képmása ne lenne dicső? Vagy szüntesd meg minden az anyagra irányuló hódolatot, vagy ne újíts, s „ne mozdítsd el az ősörök határokat, amelyeket atyáid jelöltek ki” (Péld 22,28 LXX).

23. Az Egyház törvényeit nemcsak írásban hagyták ránk, hanem íratlan hagyományok formájában is. Az isteni Vazul bizony azt mondja A Szentlélekről Amphilokhioszhoz harminc fejezetéből a 28‑ban szó szerint, hogy

 

Az Egyházban őrzött dogmákat és tanokat részben írott tanításból merítettük, részben az apostolok hagyományát misztérium formájában vettük át: e kettő egyenértékű forrása az igaz vallásnak. Ezekkel tehát senki sem szegül szembe, aki csak kicsit is jártas az Egyház törvényeiben. Ha ugyanis az íratlan  szokásokat merészelnénk támadni mondván, hogy nem igazán fontosak, észrevétlen egyúttal az Evangéliumot csonkítanánk meg.[55]

 

Ezek a nagy Vazul szavai. Hiszen honnan ismerjük a Koponya hegyének szent helyét, az élet síremlékét? Nem úgy‑e, hogy gyermekekként atyáinktól íratlanul megtanultuk? Az ugyanis, hogy a Koponya hegyén feszíttetett keresztre az Úr, s hogy abba a sírba temették, amelyet József vájatott a sziklába, meg van írva – hogy azonban ezek azonosak azokkal a helyekkel, amelyeket ma hódolatunkkal illetünk, azt íratlan hagyományból tudjuk, sok más dologhoz hasonlóképpen. Honnan ered, hogy háromszor merítjük alá a megkeresztelendőt? Honnan, hogy kelet felé imádkozunk? Honnan a misztériumok[56] hagyománya?

Ennélfogva ezt mondja az isteni Pál apostol: „Ezért tehát, testvéreim, álljatok szilárdan, és ragaszkodjatok a hagyományokhoz, amelyeket akár beszédünkből, akár levelünkből tanultatok” (2Thessz 2,15). Ha tehát ennyi mindent íratlan hagyományból merített és őriz mind a mai napig az Egyház, miért akadékoskodsz a képmások ügyében?

24. Azok a testimoniumok pedig, amelyekkel előhozakodsz, nem az általunk tisztelt képmások iránti hódolatot szidalmazzák, hanem a képmásaikat istenítő hellének kultuszát. Azért, mert a hellének helytelenül élnek velük, nem szabad a mi istenes gyakorlatunkat is eltörölni. Ördögöt űznek a ráolvasók és mágusok is, és az Egyház is ördögűzés szertartásával fogadja a katekumeneket: csakhogy azok démonokat hívnak segítségül, az Egyház pedig az Istent a démonok ellen. A hellének démonoknak állítanak képmásokat, és isteneknek nevezik azokat, mi viszont a megtestesült igaz Istennek, az Isten szolgáinak és barátainak, akik elűzik a démonok seregeit.

25. Ha pedig azt találod mondani, hogy a csodálatos és isteni Epiphaniosz egyértelműen megtiltotta a képmások használatát,[57] először is talán hamisítvány az írása, és valaki másnak a munkája, mint aki írójaként van feltüntetve. Sokaknak szokása ilyesmit elkövetni. Másodszor, tudjuk, hogy a boldog Atanáz megtiltotta, hogy a szentek maradványait ereklyetartókban helyezzék el, illetve megparancsolta, hogy ezeket a föld alá temessék, mert el akarta törölni az egyiptomiak helytelen szokását, akik halottaikat nem földelték el, hanem ágyakra, fekhelyekre rakták ki.[58] Feltehetőleg a nagy Epiphaniosz is valami efféle gyakorlatot akart helyreigazítani, amikor azt a rendelkezést adta, hogy nem szabad képmásokat készíteni, ha egyáltalán neki tulajdoníthatjuk az írást, ugyanis hogy célkitűzése nem a képmások eltávolítása volt, annak tanúja épp az isteni Epiphaniosz temploma, amelyet mind a mai napig körös‑körül képek ékesítenek. Harmadszor, ami kivételes, nem törvénye az Egyháznak, és „egy fecske nem csinál nyarat”, ahogy azt a teológus Gergely[59] és maga az igazság állítja. Egyetlen írás sem képes a föld egyik határától a másikig terjedő Egyház hagyományát felforgatni.

26. Vedd most tehát a Szentírásból és az atyáktól merített tanúságok raját, hogy ha az Írás azt mondja is, hogy „a népek bálványai arany és ezüst, emberi kezek csinálmányai” (Zsolt 113,12 [115,4] LXX), nem azt tiltja, hogy lélek nélküli tárgyak, emberi kéz műve előtt, hanem hogy a démonok képmásai előtt hódoljunk.

27. Azt pedig, hogy a próféták angyalok, emberek, királyok, sőt istentelenek, meg bot előtt hódoltak, már elmondtuk. Dávid pedig azt mondja: „Hódoljatok lábainak zsámolya előtt” (Zsolt 98 [99], 5 LXX). Ézsaiás pedig Isten nevében így szól: „Az ég trónusom, a föld pedig lábaimnak zsámolya” (Ézs 66,1). Márpedig mindenki előtt világos, hogy az ég és a föld teremtmények. Aztán Mózes és Áron az egész néppel együtt kézzel készített alkotások előtt hódoltak. Azt mondja ugyanis Pál, az Egyház arany tücske, a Zsidókhoz írt levélben: „Krisztus pedig, mint a jövendő javak főpapja a nagyobb és tökéletesebb sátor által, amely nem emberkéz alkotása, azaz nem e teremtett világból való” (Zsid 9,11), és ismét, „nem kézzel készített szentélybe, az igaziak másolatába lépett be Krisztus, hanem a mennybe” (Zsid 9,24). Úgyhogy a régi szentségek, a sátor, és minden ami benne volt, emberi kéz alkotásai voltak. Hogy pedig hódolattal illették azokat, azt senki se tagadhatja.[60]

 

***

 

28. Areopagita Szt. Dénesnek Titoszhoz írt leveléből:

„A velük [az isteni világ leírásához a teremtésből merített képekkel] kapcsolatos közönséges felfogás helyett a szent szimbólumokba hatolva illő szentségben kell megértenünk ezeket, nem pedig gyalázni, hiszen az isteni jellemzők szülöttei, lenyomatai, kibeszélhetetlen és természetfeletti látványok megnyilvánuló képmásai azok.”[61] [...]

 

32. Szintén az ő írja az Egyházi hierarhiában:

„Hanem a felettünk álló valóságok és rendek, amelyeket már szent emlékezetbe idéztünk, testetlenek, hierarchiájuk pedig elmével fogható fel és világfeletti. A mi hierarchiánkat viszont a nekünk megfelelő módon érzékelhető szimbólumokban bővelkedőnek látjuk, melyek által a hierarchián a hozzánk méretezett módon felemelkedünk az egyalakú megistenüléshez. Az Istent és az isteni erényt azok mint elmék elméjükkel fogják fel a nekik kijelölt módon, mi azonban, amennyire képesek vagyunk rá, az érzékelhető képek segítségével emelkedünk fel az isteni szemlélődéshez.”[62]

 

            [...]

 

36. Ha a király képmása király,[63] akkor Krisztus képmása is Krisztus, és a szent képmása is a szent, és sem erejük nem szakad ketté, sem dicsőségük nem oszlik meg, hanem a képmást érő dicsősége az ábrázolt személyé lesz. A démonok félnek a szentektől, és menekülnek még árnyékuk elől is. A képmás pedig árnyék, és azért készítem, hogy elűzze a démonokat. Ha pedig azt találnád mondani, hogy az Istennel csak elménkben kell érintkeznünk, szüntesd meg az összes testi eszközt: a fényeket, a jó illatú füstölőket, sőt magát a fennhangon mondott imádságot, az anyagból szentelt isteni misztériumokat – a kenyeret, a bort, a bérmálás olaját, a kereszt ábrázolását. Mindez anyag: a kereszt, a szivacs és a nád, az életet hozó oldalt átszúró lándzsa. Vagy szüntesd meg a vallásos tiszteletadást mindezek iránt – ami lehetetlen –, vagy az képek tiszteletét se gyalázd! Az anyag ugyanis isteni kegyelemben részesül az ábrázolt megnevezése révén. Ahogyan ugyanis önmagában a bíborcsiga meg a selyem, valamint az e kettő felhasználásával szőtt palást közönséges, és önmagában nem érdemel semmiféle megbecsülést, ha a király ölti fel, az azt felöltő személyt illető tiszteletben részesül az öltözet is. Így az anyagi alkotórészek önmagukban nem érdemelnek hódolatot, ha azonban az ábrázolt személy kegyelemmel teljes, a hitnek megfelelően részesülnek a kegyelemben azok is. Látták az Urat testi szemeikkel az apostolok, őket pedig mások, s a mártírokat ismét mások. Én is vágyom arra, hogy lelkem és testem szemeivel lássam őket, és bennük gyógyszerre tegyek szert, mivel kettősnek teremtett az Isten – s amikor látom, nem mint Istennek hódolok annak, amit látok, hanem mint tiszteletreméltó személyek tiszteletet érdemlő ábrázolásának. Te talán emelkedett és anyagtalan lény vagy, felülemelkedtél a testen, és testetlenként leköpöd mindazt, ami látható, én azonban, minthogy ember vagyok, testtel vagyok körülvéve, testileg is látni kívánom mindazt, ami szent, s társalogni akarok azzal. Ereszkedj le az én alacsony rendű gondolkodásomhoz, te fennkölt, hogy fennköltséged megőrizhesd. Krisztus elfogadja iránta, s hozzátartozói iránt égő vágyamat, és örül az Úr, ha tiszta szándékú szolgáját dicséret éri, ahogy azt a nagy Vazul mondta, mikor a negyven mártírt dicsérte.[64] [...]

47. Ugyan mi bizonyítaná világosabban,[65] hogy a képmások könyvek az írástudatlanok számára, s a szentek tisztességének soha el nem hallgató hírnökei, akik hallhatatlan hangon tanítják szemlélőiket, s megszentelik a látást? Nem áll rendelkezésemre sok könyv, s időm sincs olvasni: belépek a lelkek mindenki számára hozzáférhető kórházába, a templomba, mert a gondolatok tövisei fojtogatnak. A festmény virága megragadja tekintetem, és mint egy virágos rét, gyönyörködteti látásom, s észrevétlen becsempészi lelkembe Isten dicsőségét. Szemem előtt a mártír állhatatossága, a koszorúk jutalma, és ez feltüzeli bennem a készséget, leborulva hódolok az Istennek a mártír által, s üdvösséget nyerek. Nem hallottad, hogy ugyanez az atya a Zsoltárok elsejéről írt beszédében azt mondja, hogy „a Szentlélek, tudván, hogy az emberi nem nehezen hajlik az erényre és könnyelmű, a zsoltáréneklést dallammal látta el”[66]? Mit szólsz hozzá? Hát ne ábrázoljam szóban és képen a mártírok mártírhalálát, s ne öleljem át szemeimmel és ajkaimmal egyaránt azt, ami „csodálatos az angyalok, az egész teremtés előtt, ám gyötrelmes az ördögnek és félelmetes a démonok előtt”[67], ahogy az Egyháznak ugyanezen lámpása mondotta? [..]

 

64. Szent atyánknak, Szófroniosznak, Jeruzsálem érsekének Gyümölcsöskertjéből:[68]

 

Ailiai Theodor abba mesélte, hogy volt egy szerzetes az Olajfák‑hegyének kolostorában, aki keményen küzdött az aszkézisben, de a paráznaság démona ostromolta. Egy napon, amikor hevesen rátámadt, a szent öreg jajveszékelni kezdett, és így szólt a démonhoz: „Meddig nem adod még meg magad nekem? Távozz már tőlem, hiszen velem együtt öregedtél meg.” Erre megjelent neki a démon látható alakban, és így felelt: „Esküdj meg nekem, hogy senkinek nem árulod el, amit most mondani fogok neked, és többé nem háborgatlak.” Az öreg így megesküdött neki: „a magasságban lakozóra, senkinek nem mondom el, amit mondasz.” Akkor a démón így szólt hozzá: „Ne hódolj ennek a képmásnak, és többé nem háborgatlak.” Az ikon pedig Úrnőnket, az Istenszülő szent Máriát ábrázolta, ahogy Urunkat, Jézus Krisztust hordozza karján. Mire az öreg: „Hagyj most, hadd gondolkozzam rajta.” Másnap aztán meggyónta Ailiai Theodór abbának, aki akkor a Fárán lavrában időzött: az eljött hozzá, ő pedig mindent elbeszélt. „Igazán bolondot csináltál magadból, abba, hogy esküt tettél a démonnak, mindazonáltal jól tetted, hogy megvallottad. Ám jobb neked, hogy ha nem hagysz ki egyetlen bordélyt sem ebben a városban, mintha nem hódolsz Urunknak és Istenünknek, Jézus Krisztusnak édesanyjával együtt.” Miután megerősítette és felbátorította még más szavakkal is, hazatért. A démon aztán ismét megjelent a szerzetesnek, és így szólt hozzá: „Na mi az, te hitvány? Nemde megesküdtél nekem, hogy senkinek nem mondod el? Hát hogy beszélhetted ki annak, aki nálad járt? Mondom neked, te hitvány, mint esküszegő fognak elítélni az ítélet napján!”. Mire a szerzetes azt válaszolta: „Amiről megesküdtem, megesküdtem. Hogy pedig eskümet megszegtem, tudom. Mindenesetre az én Uram és Teremtőm előtt tett eskümet szegtem meg, téged azonban meg nem hallgatlak.”

 

65. Látod, hogy a képmás előtti hódolatot az ábrázolt személy előtti hódolatnak mondja, s hogy mekkora rossz, ha valaki nem hódol az ikon előtt, s hogy ezt elérni a démon még a paráznaságnál is fontosabbnak tartotta?

66. Ha a keresztények között annyi szent pap, király tűnt ki a kezdettől fogva az Istentől neki adatott bölcsesség és istenfélelem folytán mind beszédben mind életben, a szent és isteni ihletésű atyák oly számos zsinatot tartottak, hogyhogy egyikük se gondolt ilyesmire? Nem tűrjük el, hogy új hitet hirdessen bárki is. „A Sionról jön majd a törvény”, mondta prófétai szóval a Szentlélek, „és az Úr szava Jeruzsálemből” (Ézs 2,3). Nem tűrjük el, hogy hol ezt, hol azt gondolja valaki, és alkalmanként meggyőződését váltogatva a hitet a kívülállók számára nevetséges játékszerként tüntesse fel. Nem tűrjük el, hogy valaki az előtt a királyi rendelkezés előtt meghajoljon, amely az atyáktól örökölt szokást felforgatni igyekszik, hiszen az istenfélő királyok nem forgatják fel az Egyház törvényeit. Ez nem illik az atyákhoz, mert amit erőszakkal és nem meggyőzéssel akar valaki elérni, az rablás. Példa erre a II. Efezusi Zsinat, amelyet mind a mai napig Rablózsinatnak neveznek, amit királyi beavatkozással erőszakoltak ki, amikor a boldog Flavianoszt megölték.[69] A hit dolgai a zsinatokra tartoznak, nem pedig a királyokra, ahogy az Úr mondotta: „ahol ketten, vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20). Nem a királyoknak adta az Úr a hatalmat az oldásra és kötésre, hanem az apostoloknak, és utódaiknak, az Egyház pásztorainak és tanítóinak.[70] „Még ha angyal is hirdetné nektek úgy az evangéliumot,” mondja Pál apostol, „hogy eltér attól, amit mi hagyományoztunk rátok ...” (Gal 1,8‑9) – a folytatást[71] azonban kíméletből elhallgatjuk, mert megtérésüket várjuk. Ha azonban azt látjuk, hogy eltévelyedésükből meg nem térnek, a hátralevő szavakat is kimondjuk – de Isten őrizzen ettől!

67. Ha valaki belép egy épületbe, ahol egy festő a falakon Mózes és a fáraó történetét festette meg színekkel, és azt a kérdést találja feltenni azokról, akik úgy kelnek át a tengeren, mint szárazföldön, hogy „Kik ezek?”, milyen feleletet kap erre? Nemde azt, hogy „Izráel fiai.” „S ki az, aki vesszőjével megsuhintja a tengert?” Nemde az lesz a válasz: „Mózes.” Így ha valaki Krisztust ábrázolja megfeszítve, s megkérdezik: „Ki ez?”, azt fogja felelni, hogy „Krisztus Isten, aki értünk megtestesült.” Igen, Uram, hódolok mindennek, ami a Tiéd, és égő vággyal ölelem át: istenséged, erőd, jóságod, irántam való irgalmad, leereszkedésed, megtestesülésed, tested. S ahogyan az átizzott vasat sem a vas természete miatt félek megérinteni, hanem a vele egyesült tűz miatt, így testednek sem a test természete miatt hódolok, hanem a vele valóságosan egyesült istenségednél fogva. Hódolunk a te szenvedéseidnek.[72] Ki látott már olyan halált, aminek hódolnak, s szenvedést, melyet tisztelettel illetnek? Ám Isten testi halálának és üdvöt hozó szenvedéseinek valóban hódolunk, csakúgy mint képmásának. Hódolunk mindennek, ami a Tiéd: szolgáidnak, barátaidnak, s mindenekelőtt Istenszülő anyádnak.

 

68. Ezért kérlelem az Isten népét, a szent nemzetet, ragaszkodjanak az Egyház hagyományaihoz. Ha ugyanis apránként elveszünk valamit a hagyományból, akárcsak ha egy ház köveit emelnénk ki, hamar az egész épület összedől. Adja Isten, hogy szilárdan, hajlíthatatlanul és háborítatlanul maradjunk meg, ráépülve a kemény sziklára, amely Krisztus,[73] akit illet a dicsőség, a tisztelet és a hódolat az Atyával és a Lélekkel együtt most és mindenkor, és határtalanul mindörökkön örökké. Ámen.

 

Bugár M. István fordítása

 

Megjelent: Szakrális képzőművészet a keresztény ókorban. Szerk., ford.: Bugár M. István. Kairosz, Bp., 2004.

 

 



[1]     Apol. I {726/30}

[2]     A hasonlat legalább a Kr.u. III. századra visszavezethető:  Ciprián, de unitate 7 (magyarul: A katolikus egyház egységéről, ford. Ladocsi Gáspár, in Szent Cyprianus művei, szerk. Vanyó László [Budapest: Szent István Társulat, 1999.] 248; vö. Hippolütosz, De antichristo 4.

[3]     Értelmezhető úgy is, hogy „királyok előtt szóltam”.

[4]     III Leó első képellenes megnyilvánulásai 726‑ra, ilyen értelmű rendeletei legkésőbb 730‑ra teendők.

[5]     A görög szó éppúgy jelent üdvösséget is.

[6]     Vö. Gal 4,9.

[7]     Vö. Zsid 13,17.

[8]     János, jeruzsálemi pátriárka

[9]     Vö. 2Pét 1,4.

[10]    LXX „színem előtt”.

[11]    Vö. Ef. 4,13

[12]    Vö. Gal 3,25: a „nevelő” a törvény.

[13]    Vö. Fil 2,6.

[14]    János korának tipikus ábrázolásait sorolja fel, amelyek közt előkelő helyet foglal el Krisztus elváltozott testi természetének ábrázolása (ld. például a Sinai Szent Katalin kolostor híres VI. századi apszismozaikját), amelyet Euszebiosz még fő érvként hozott fel Krisztus ábrázolhatósága ellen (D2).

[15]    Ter 23,7‑12; vö. ApCsel 7,16. Ill. Józs 24,32

[16]    Ter 33,3‑7.

[17]    , Ter 47,7‑10.

[18]    Ter 47,3; Zsid 11,21.

[19]    Józs 5,14; Dán 8,17.

[20]    Jak 1,17.

[21]    Areopagita” Dénes, De divinis nominibus V 8. PTS 33,188,8.

[22]    Areopagita” Dénes, A mennyei hierarchiáról II 2. 11,11‑15. Vö. „Areopagita” Dénes, A mennyei hierarchiáról, ford. Erdő Péter in Az isteni és emberi természetről II 216.

[23]    Vö. Nazianzoszi Szt. Gergely, Or 28, 12‑13.

[24]    A szövetség ládája: Kiv 25,10. (Görögül Noé bárkáját is ugyanez a szó jelöli: Ter 6‑7.)

[25]    Áron kivirágzott vesszeje: Szám 17,23‑5.

[26]    Amelyben az égből alászállt mannát eltették: Kiv 16,33.

[27]    Szám 21,8; vö. Jn 2,14.

[28]    1Kor 10,1‑4.

[29]    Vö. Józs 5,14.

[30]    Vö. Dán 8,17.

[31]    Ter 37,7; 9; 42,6; 43,26; 28.

[32]    Kiv 25,18‑20.

[33]    Ti. tilos a képmását elkészíteni: itt Damaszkuszi Szt. János szövege kissé elliptikus.

[34]    Vö. Józs 4,3‑8. Az idézet nem egyezik szószerint a Szeptuaginta szövegével.

[35]    Nazianzoszi Szt. Gergely, Or 40, 6. PG 36,365B. Magyarul: A keresztségről in Nazianzoszi Szent Gergely beszédei, ford. Vanyó László, Ókeresztény Írók 17 (Budapest: Szent István Társulat, 2001), 274.

[36]    3 (1)Kir 6,23‑36.

[37]    Uott. 7,25; 29.

[38]    Uott. 7,29.

[39]    Uott. 7,17‑21.

[40]    A mártíromság szimbólumai.

[41]    Vö. Zsid 12,4.

[42]    Nagy Szt. Vazul, SS 18(45). 406,15-23 = G20.

[43]    Vö. Szám 19,11.

[44]    Zsid 4,15.

[45]    Mt 12,29.

[46]    Jn 3,5.

[47]    Róm 8,17.

[48]    Róm 6,14.

[49]    Ef 4,13.

[50]    Vö. 2Pt 1,19.

[51]    Vö. Jn 4,10‑15; 7,38; Jel 7,17; 21,6; 22,1; 22,17.

[52]    Vö. Gal 4,8‑9.

[53]    ApCsel 5,15.

[54]    ApCsel 19,12.

[55]    Nagy Szent Vazul, A Szentlélekről 28. 66,1‑9; vö. Vanyó László, szerk., A kappadókiai atyák, Ókeresztény Írók 6 (Budapest: Szt. István Társulat, 1983), 145.

[56]    A megszokot magyar szóhasználatban: „szentségek”.

[57]    Vö. D31.

[58]    Vö. Vita Antonii 91‑92, magyarul: Vanyó László, szerk., A III‑IV. század szentjei, Ókeresztény örökségünk (Budapest: Jel, 1999), 114‑5.

[59]    Nazianzoszi Szt. Gergely, Or 39,14: PG 36,352B, magyarul: Nazianzoszi Szent Gergely beszédei, ford. Vanyó László, Ókeresztény Írók 17 (Budapest: Szent István Társulat, 2001), 262.

[60]    Az ezek után következő patrisztikus testimoniumok jelentős része kötetünkben is szerepel, ezeket itt nem közlöm újra. A hozzájuk fűzött, az eddig elmondottakra emlékeztető rövid megjegyzések közt a 36. és 47. fejezet ugrik ki egy terjedelmesebb okfejtéssel. Itt közlök viszont Damaszkuszi János által is idézett két szövegrészt a Corpus Dionysiacumból, amelyek nem képzőművészeti alkotásokról szólnak ugyan közvetlen, de nagy szerepük volt a képteológia kialakulásában. A 60. fejezettől kezdődő hagiográfiai források közül pedig az utolsót (64.) fordítottam le, amelyet az értekezés befejezése követ.

[61]    Areopagita” Dénes, Ep. IX Ad Titum 2,10‑13; vö. Damszk., Apol III 43 = „Areopagita” Dénes, Ep. X Ad Joannem teologum 1,6‑7: „Valóban, a látható dolgok a láthatatlanok megnyilvánuló képmásai”.

[62]    ., Eccl. hier. I 2. PTS 36,65,8‑15 Heil‑Ritter.

[63]    A 35. fejezetben János Nagy Szent Vazult idézte: ld. G20.

[64]    Vö. PG 31,508,13‑16.

[65]    A 46. fejezetben János D9‑es szövegünket idézte.

[66]    Nagy Szent Vazul, Homiliae super psalmos 1. PG 29,212,17‑21 tartalmilag pontosan, de némileg szabadon idézve.

[67]    In Gordium martyrem PG 31,501,26‑28.

[68]    A latinul Pratum Spirituale címen emlegetett, tanulságos történeteket tartalmazó gyűjteményt a modern filológia Moszkhosz Jánosnak tulajdonítja (kb. 550‑634), aki Szophroniosznak, a későbbi Jeruzsálemi pátriárkának mestere volt, szentföldi szerzetes, aki azonban sokat utazott, és végül Rómában halt meg.

[69]    449‑ben. Flavianosz 446‑tól volt konstantnápolyi pátriárka.

[70]    Ti. a püspököknek. Vö. Mt 16,19; különösen 18,18.

[71]    „legyen átok alatt.”

[72]    A bizánci szertartás szerint e szavakat énekli a pap a nagypénteki hajnali istentiszteleten, amikor a feszületet az oltárból kihozza. Magyarul: Hymnologion, ford. és szerk., Berki Feriz, (Budapest, 1969) II 189.

[73]    Vö. Mt 7,24 és 1Kor10,4; Ciprián, de unitate 2 (magyarul: A katolikus egyház egységéről, ford. Ladocsi Gáspár, in Szent Cyprianus művei, szerk. Vanyó László [Budapest: Szent István Társulat, 1999.] 242‑3).