Aranyszájú
Szt. János (350k.–405)
[...] „Átkozott ugyanis,” – mondja –
„mindenki, aki fán függ.”[2]
Mégis ez az átkozott, elkerült, a legsúlyosabb büntetés jelképe, most kívánttá
és szerelmetessé lett. Hiszen a királyi korona sem ékesíti úgy a főt, mint a
kereszt, mely drágább az egész világmindenségnél; s amitől korábban mindenki
rettegett, most mindenki arra vágyik, úgyhogy mindenhol megtalálható: az uralkodóknál
és az alattvalóknál, a nőknél s a férfiaknál, a szüzeknél s a házasoknál, a
szolgáknál s a szabadoknál, hiszen mindannyian szüntelenül belekarcolják
testünk legnemesebb részébe, s mintegy sztélén, úgy hordozzák körbe homlokukon
nap mint nap. Ott van a szent asztalon, ott a papszenteléseknél, s ott ragyog a
rejtelmes vacsorán Krisztus teste mellett. Bárhová is megy valaki, láthatja: a
lakásokban, a piacokon, a pusztában, az utakon, a hegyeken, a legelőkön, a
dombokon, a tengeren a hajókon s a szigeteken, az ágyakon, a ruhákon, a
fegyvereken, nászszobákban, lakomákon, aranyedényeken, ezüstökön,
igazgyöngyökön, falfestményeken, sokat fáradozó állatok testén, a démonoktól
ostromolt testeken, háborúban s békében, nappal és éjjel, mulatozók táncain,
és aszkézisben élők testvériségeiben[3]
– olyannyira vággyal övezi mindenki ezt az ajándékot, vagyis kimondhatatlan
kegyelmet. Senki sem szégyelli, senki sem rejti el, arra gondolván, hogy
átkozott halál jelképe, hanem mindannyian ezzel ékesítjük magunkat inkább,
mintsem koronákkal, koszorúkkal, gyöngyfüzérekkel. Így tehát nemhogy nem
kerülendő, de vággyal, szeretettel, buzgósággal övezi mindenki, mindenhol
tündököl, szerte a házak falain, tetején, könyvekben, városokban, falvakban, a
lakatlan területeken, s a lakottakon. Szívesen megkérdezném a hellént tehát,
hogyan lenne az ítéletnek, az átkozott halálnak e jelképe mindenki előtt
kívánatos, vágyat ébresztő, ha nem lenne nagy a Megfeszített hatalma?
Ha még
mindezt semmibe veszed, szégyentelenül ellenállsz, és az igazsággal szembe
szegülsz, a fényre vak vagy, nos más gondolatmenettel is kimutatom, hogy milyen
hatalmas dolog ez. Az ítéletvégrehajtók sokféle kínzószerszámot használnak,
keresztet, szíjat, karmokat, ólmos korbácsot, amelyekkel a testet szántják,
széttépik és felakasztják a tagokat. Kinek jutna eszébe ezeket bevinni házába?
Ki érintené meg a kezét azoknak a hóhéroknak, akik ezeket teszik, vagy ki látná
közelről szívesen? Nemde undorodik a többség, egyesek pedig még babonás jelnek
is tekintik, és sem érintését, sem látását nem viselik el? Nemde messziről
elkerülik? Nemde elfordítják szemüket? Ilyen volt régen a kereszt is, vagy
inkább még ezeknél is rosszabb, hiszen amint mondtam nem egyszerűen a halál,
hanem a megátkozott halál jelképe volt. Hogyan eshetett meg tehát, mondd meg
nekem, hogy most mindenki vággyal, buzgósággal övezi, és mindennél jobban
tiszteli?
Arra a
keresztre magára, amelyre felfeszítették és felhúzták a szent testet, miért
vágyakozik mindenki? Ha egy kicsiny darabot megszereznek belőle sokan, aranyba
foglalják, férfiak és nők a nyakukban hordják, s azzal ékesítik magukat,
jóllehet a fa a sújtó ítélet, büntetés jelképe volt? Hanem az, aki mindeneket
alkot és megújít, aki a földkerekséget ekkora nyomorúságból kiemelte, a földet
mennyé tette, ő emelte e gyűlöletes és minden halálnál szégyenletesebb dolgot
az egek fölé. Mindezt előre látva mondotta a próféta:
„Elhunytát tisztelni fogják (Ézs 11,10 LXX).”
A halálnak e jelképe (nem szűnök meg így megnevezni) nagy áldás eszköze lett,
teljes biztonságot nyújtó védfal, kellő időben csapás a gonoszra, démonok
zablája, az ellenséges erők számára szájkosár. Ez pusztította el a halált,
törte össze az alvilág bronz kapuit, zúzta össze a vas reteszeket, rontotta le
a gonosz fellegvárát, tépte ki a bűn idegeit, a kárhozat alól az egész
földkerekséget kiragadta, elhárította a természetünket Isten parancsára sújtó
csapást. Mit is mondjak? Amire nem volt képes a kettévált tenger, a megrepedt
sziklák, a megváltozott levegő, a manna, melyet negyven esztendőn át kapott oly
sok ezer ember, a törvény, s a palesztinai sivatagban kapott oly sok más jel –
azt vitte végbe a kereszt, nem egy nép körében, hanem az egész földkerekségen,
a kereszt, az átkozott jelkép, amit mindenki került, átkozott, gyűlölt,
mégpedig könnyűszerrel, miután meghalt a Megfeszített.
Megjelent: Szakrális képzőművészet a keresztény ókorban. Szerk., ford.: Bugár M. István. Kairosz, Bp., 2004.